Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-06-25 / 26. szám

Thursday, June 25, 1970 FÜGGETLENSÉG 9. oldal BÉCSI LEVÉL A Halál is társasutazó... Irta: KLAMÁR GYULA LELKI PROBLÉMA. — 3 éve járok egy ame­rikai fiúval, én most 22 éves vagyok és ő 26 éves. Hat hónappal ezelőtt eljegyzett egy ame­rikai lányt, de azért most is együtt járunk, mert szeretjük egymást és ő csak családi ok miatt je­gyezte el azt a lányt, de mégis úgy érzem, hogy valami nincs jól és ezért lelki problémám van. VÁLASZ. — Nemcsak “valami” hanem az “egész” nincs jól. Legalább is az nincs jól, ami magát illeti. Elhiszem, hogy a fiúnak kellemes lehet eljegyezni egy lányt, akivel családot akar alapítani, de addig is mellékesen megtartani ma­gát, a régi barátnőt. Most már csak az hiányzik, hogy mégegy barátnőt szervezzen be a háremé­be és akkor az esküvőig páros napokon magával, páratlan napokon a másik lánnyal lehet “szere­lemben”. Szerelmi szórakozásnak ez nem rossz, aztán az esküvő előtt mindkettőjüket kidobja. Ha egy szikrányi önérzet van magában, ne várja be. Ne lelki problémázzon, hanem térjen észhez. Szakítson vele azonnal. * * * ANNA B. — 12 éve vagyok Amerikában. Mi­kor kijöttem, azonnal megismerkedtem egy it­teni magyar asszonnyal és jó barátnők lettünk, illetve ő volt az egyetlen igazi barátnőm és most vége ennek, pedig nem én vagyok az oka. Egy tár­saságban, ahol nem tudták, hogy a barátnőm, rosszat mondtak róla, amit én elmeséltem neki és ő azóta kerül, megszakította a barátságot, mert megsértődött attól, amit visszamondtam, pedig én jóakaratból tettem, hogy tudjon róla. Ho­gyan lehet az, hogy hála helyett haraggal fize­tett? VÁLASZ. — Az emberek semilyen formában sem szeretnek rosszat hallani magukról. Hogy mindenki kedveljen bennünket, arra csak egy módszer van. Ami rosszat hallunk, engedjük el a fülünk mellett. Viszont jegyezzünk meg min­den jót amit másoktól, másokról hallunk és mondjuk vissza nekik. A visszamondásnak ez az egyetlen fajtája, amitől senki sem sértődik meg. * * * FÜGGETLEN FÉRFI. — Kedves Mrs. Ho­moki, ami velem történt, az mások számára nem érdekes, azonban mégis megírom, mert ha be­teszi az újságba akkor talán mások tanulhatnak ebből. Én 33 éves vagyok és hat évvel ezelőtt megnősültem. Legénykoromban nem voltam mu­latós, iszákos sem voltam, de nagyon szerettem járni ide-oda és mentem a barátokkal kártyáz­ni. sokszor mentem be egy italra bárba. A házas­ságom elején jói éreztem magamat, utána azon­ban terhesnek kezdtem érezni a házasságot, őszintén Írok, nem akarok hamiskodni, untam az egyhangúságot, untam a feleségemet, vissza­­kivántam a független életet. Elkezdtem újra egye­dül járni bárokba és mindenfelé. A feleségem hiába kért, nem tudtam lemondani erről. Egy­szer egy bárban megismerkedtem egy szép el­vált asszonnyal, aki mindig vidám volt és függet­len volt. Az lett a vége, hogy otthagytam a fele­ségemet. Ő jó katolikus volt, válni nem akart, de csak szomorú volt és sirt. Nem vagyok aljas em­ber, gondoskodni akartam róla, nagyon jól kere­sek és mondtam, hogy fizetni fogom a lakását és minden héten küldök neki 50 dollárt, de nem fo­gadta el, azt mondotta, hogy ha nem élünk együtt, akkor nem vagyok a férje és nem kell tőlem semmi. Elment dolgozni és munkájával eltartotta magát. Én jól voltam a másik asszony­nyal, mert az nem törődött azzal, hogy egyedül Mindenütt idegenek, társutazók, Ausztriában, Svájcban, Olaszországban, Jugoszláviában és azt mondják, akik tudják, hogy Magyarországon is. A világ soha nem volt még ilyen mozgalmas, mintha mindenki egyszerre szánta volna el ma­gát a helycserére . . . Innsbruckban, a világnak ezen a télen-nyáron keresett idegen­­forgalmi csomópontján idén olyan vendégjárás van, melyre egyetlen szó illik: pokoli. A fel­séges Innsbruck, csodálatos he­gyek karéjában, rokoko- és ba­rokkpaloták pompájában, az Inn folyó surrogá­­sa mellett kitünően bírja az állandó üzemet ; a tiroli lányok dirndliben, a fiuk bőrnadrágban és bőr hózentrógerben állják a sarat, mint apáik és nagyapáik is állták . . . Sok az angol. És sok az idősebb korosztály, őszhaj u hölgyek és férfiak. Mindenütt utazási csoportok tagjai. Húsz font — vagy kétszáz? — és az angol utas repülőgépen utazik Münchenbe, ahol literes poharakban kapja a sört, mindenki annyit, amennyit elbír. Onnan autóbuszok viszik őket Innsbruckba. Arcuk piros, vállukon fotó­masina, szájukban pipa. Az utazásba be van kal­kulálva ez a “tiroli est” is. A teremben fúvószenekar játszik, egy lány, majd egy férfi a jódlizást produkálja fergeteges sikerrel, ugyanígy a tiroli tánccsoportnak is üte­mesen tapsolnak. Az öregecske angolok huncu­tul nézik a kéikszemü lányokat a nagylelkű blúz­ban és a fel-felrepülő szoknyában . . . Dalegyve­leg következik. Mindenfelé vidámság, hangulat, csiklandós jókedv, a sör — és mellettük — a töményebb ital patakként folyik. A dalokat már együtt éneklik az előadók és a közönség, az ar­cok lángolnák és amikor elkövetkezik az elma­radhatatlan “It’s a long way to Tipperary”, ak­kor már ököllel verik a taktust a szépen lakko­zott asztalon. Hogy lehet mindezt kibírni? Már tudniillik az jártam és örültem, hogy visszakaptam a függet­lenségemet- Később láttam, hogy az asszony is nagyon független és az már nem tetszett. Gon­dolkozni kezdtem, hogy mégis más az, ha az em­bernek felesége van. Telefonáltam neki, hogy mit szólna, ha visszamennék hozzá. Sirt a tele­fonba és azt mondotta, felejtük el ami történt, menjek vissza, nem haragszik rám. Mikor letet­tem a kagylót, megint gondolkoztam és azt hit­tem, jobb lesz, ha megtartom a függetlenségemet. Nem mentem vissza, ami úgy elkeserítette a fe­leségemet, hogy megmérgezte magát és meghalt. A temetése napján a másik asszony követelte, hogy azonnal esküdjek meg vele, mert ha nincs esküvő, akkor elmegy. Engem a temetés napján ez úgy bántott, hogy azt mondtam neki, menjen ahová akar. Másnap elment, előbb azonban még vett az én számlámra 1,150 dollárért két bundát egy szűcsnél, aki ismer engem és nem tudta, hogy ő már elmegy tőlem. Ilyen nő volt. Most én igazán független vagyok, megkaptam, amit akar­tam, de vannak éjszakák, amikor nem tudok alud­ni, mert a függetlenségért feláldoztam egy há­zasságot, egy jó, jólelkü feleséggel. VÁLASZ. — Sajnálom a feleségét. Magát is sajnálom. És köszönöm a levelét, mert amint ir­ta: talán mások is tanulhatnak belőle. * * * MRS. E. SZ. — Olvastam az újságban egy verset, amiben az volt Írva, hogy ananké, ezt én még nem hallottam. Mit jelent az, hogy ananké? ősz seregnek? Egy-két éjszakát töltenek Inns­bruckban, aztán az autóbusz továbbrobog velük Bécsbe, ahol folytatódik a vidámság, a jókedv, a hangulat. Következnek a Heurigerek. Itt már sör helyett csípős borokat kapnak de söröspohár­ban, éjfélkor pezsgőt. Mindez benne van a lon­doni árban, sőt még az éjfélutáni lokál-látogatás is. Bécsből megint repülőüt, egészen a Fekete­­tengerig, ott bulgár népi tánccsoport és újabb vi­dámság várja az utasokat, majd visszafelé — Jia­­jóval — minden estének megvan a maga izgal­mas programmja. 1 Az egész úthoz nem szükséges egyéb a befi­zetett összegen kívül, mint a minden esti ágybéli imádság, hogy éppen visszatérhessenek Londonba. Vajon sikerül-e mindegyiknek? Az innsbrucki idegenvezető bizalmasan meg­súgja, hogy az előbb szállítottak be valakit az utasok közül szivattakkal a kórházba. Sebaj, a többi tovább veri az asztalt és igyek­szik megcsipkedni a szép és kicsattanóan egész­séges tiroli lánykákat . . . Azonban a Halál velük utazik tovább. Ilyenek a mai utasok — ilyenek a mai 'uta­zások. Valaki azt mondja, hogy ez a legszebb módja az elmúlásnak. Valahol Várna és Russzcsúk kö­zött, a hajón, rock-and-roll közben hanyattesni a parketten. Azt mondja az idegenvezető: “Az bizony köny­­nyen megy . . .” Majdnem minden útnál van va­laki, aki nem a saját lábán tér vissza családja körébe és még jó, ha nem jég között, ütött-ko­­pott pléhládában “különleges küldemény”-ként. Mindezt jó, kemény angol font ellenében. De a mai életformához tartozik, húsz vagy kétszáz fon­tért eljutni Tirolba és a Fekete tengerhez, öt­százért Japánba vagy Honoluluba, egy kivilágí­tott hajóval, amelynek a fedélzetén minden este tánc van, az éterszagu hajóorvosi szobában pe­dig a gondbaborult orvos adja az injekciókat az elmeszesedett szivek életbentartására. “The last way to Tipperary ...” VÁLASZ. — A görög hitregében Ananke a végzet istennője. Átvitt értelemben az ananké szót arra értjük, hogy végzet, a végzet kény sze­re, az elkerülhetetlen szükségszerűség. Anekdota Léon Bloynak az volt a szokása, hogy sűrűn kért előleget kiadójától. Egy napon éppen lépé­seket tett ez irányban, amikor a kiadó tréfásan igy szólt: — Rendben van, megkapja az előleget, de egy feltétellel, találja ki melyik szemem van üvegből. — A bal, válaszol gondolkodás nélkül Léon Bloy. — Pontosan. De hogy találta el? — A szánalomnak egy szikráját láttam benne felgyűlni. * * * , ! I. Henrik Payne marseille-i lakos alaposan elnás­pángolta kutyáját. Ezért állatkínzás miatt fel­jelentették a bíróságon. — Miért bántalmazta ilyen brutálisan, az ebet? — kérdezte a biró. . t[ — Nagyon bánt az eset, biró ur, de nem tud­tam türtőztetni magam. Képzelje, ez a dög szét­szedte az igazolványomat! ;ji*, — És miféle igazolvány volt az? ■ v — Az állatvédő ligáé ... 'j Klamár Gyula HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA

Next

/
Oldalképek
Tartalom