Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-06-25 / 26. szám
8. oldal FÜGG'ETLEHSEG Thursday, June 25, 1970 A MAGYAR CÁRUSÓ Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Nálam a (kertben kinyíltak a gyöngyvirágok. Fagyok, havas esők, csúf szelek májusában valóban rekord teljesítmény a most éledő virágok pompája és milyen gyönyörű, mikor a mérgesen zöld fű között sötétkék szemükkel ártatlanul mosolyognak az ibolyák... Nagyon keservesen kezdődik ez a tavasz is. Fájdalmas nézni, milyen gutaütötten lézengenek az orgona-bokrok, nem tudják kiheverni a tavalyi fagyhalált. A tulipánok is eléggé satnyácskák, gömbbé formálódnak a szirmai, tisztára önvédelem, hogy összecsukódnak, mikor rájuk ereszti hidegét a szél. Estére én is kábán ülök a televízió előtt, letör az idő fordulásával járó változás: hol hideg, máskor meg meleg hullámok futkoráznak a hátamon. Nem-igen vidámit a televízió, rosszabbnál-rosszabb filmeket perget, még nézni is fáj, hogy az igazi nagy színészek mint vérzenek el a cemmitmondó jelenetekben. Szegény jó barátom, a zseniális Vadnay Laci jut az eszembe, aki halála előtt (kimondta rájuk az ítéletet: “A rádió napilap, a televízió, képes újság, csak az a kár, hogy nem lehet befűteni velük” . . . Végre egyik este a “Nagy Carusó élettörténetét” vetítették. Mario Lanza játszotta Carusót. A nagy művész ha nem is tudott úgy énekelni mint Carusó, aki a világ legnagyobb tenorja volt — de megjelenésben, játékban és kedvességben nemcsak utolérte a hajdani Mestert, de el is hagyta. Az utolsó jelenet után nagyot dobbant a szivem. Nekünk is volt egy Carusónk, akinek az életéről még nem irt filmet senki. Igaz, nem voltak világraszóló sikerei . . . talán csak egyetlen estére repült fel a hódolat, az elismerés, a csodálat tetejére, ahonnan már nyílegyenes ut vezet a nagy állomások felé. Róma, Bécs, Páris, London, Berlin után New York következett volna és talán a nevét a Giglik, a Carusók, a Marió Lanzáknak kijáró tisztelettel emlegetnék . . . A magyar Carusó filmjét el kezdem elölről forgatni. Futballozni jobban szeretett, mint énekelni. Kijárt a nagy fiuk tréningjére, boldog volt, ha labdaszedegető lehetett közöttük. Megcsodálta a klasszis játékosokat. A Bocskaiban akkor egy csomó válogatott futballista rúgta a labdát. Fehér Rudi, Molnár, Sághy, Vampetics, Kevicky, és a hires ötös fogatból Markos, Vinve, Teleki, Zemler . . . Ugyan ki él még közülük ? A kis Varga Sanyiból — mert igy hívták a magyar Carusót — jó futballistát nevelt a Bocskai trénere, ha nem is vette észre tehetségét az országos futballkapitány. Szorgalmas, törekedő játékos lett belőle, belemenős, hajlékony és vakmerő. Az ilyen fiatalemberre mondják, hogy fejjel rohan a falnak. Varga Sanyival is valami ilyesmi történt, mert egy összecsapásnál megsérült a jobb lábán. Focizásnál az ilyesmi könnyen előfordul. — Ebcsont beforr — ezt szokták mondogatni az ilyen sérülésre és valóban igy is történik a legtöbb esetben. Varga Sanyinál is begyógyult a sebe, de ettől kezdve kissé bicegni kezdett a jobblábára. Ki látott már bicegő csatást? Mándi Gyula volt az egyetlen futballista, aki bicegett, de ő hátvéd volt a magyar válogatottban. Csatárnak olyan játékos kell, aki egyformán tudja használni mindakét lábát, a bicegők legfeljebb a tartalék csapatban olyan kegyelem megtűrtek, akik csak nagyon ritkán játszhatnak, mondjuk akkor, ha nincs ki a létszám, valaki hiányzik, vagy sérülés esetén. , A kis Varga tehetséges - játékos- volt, hiányzott a csapatból, ezért a klub vezetősége megoperáltatta a lábát egy kiváló ortopédsebésszel. Az ismert gyakorlat megismétlődött a Varga Sanyi esetében is: az operáció sikerült, de továbbra is bicegett, de már fájdalmak is jelentkeztek, ha labdába rúgott. Nem is merte erőlteni a játékot. Egyik meccs után vígan áldomásoztak a győzelemre, a nagy hangulat közepette a bicegőlábu Vara Sanyi a prímás biztatására el kezdte énekelni a szebbnél-szebb magyar nótákat. Véletlenül, vagy nem is abból, mert ilyesmi nincs — ott volt a divatos Pál-söröző tulajdonosa: Pál Józsi is. Halgatta, hallgatta a nótákat, nézte a kipirosodott arcú, nagyon jó megjelenésű fiatalembert és mikor hazafelé indult, vállára tette a kezét és azt mondta: — Jobban tudsz te énekelni, mint focizni. Gyere be hozzám holnap és én elindítalak az éneket pályán és majd meglátod, érdemes cserélni. Az ország legjobb népdalénekesét csinálom belőled, ha rám hallgatsz és azt teszed, amit én mondok. Az ilyen tehetséges fiúnak, mint te vagy nem érdemes a futballpályákon tekeregni . . . És Varga Sanyi másnap este félve és szorongva, majd elsülyedve a szégyenkezéstől, vacogva a lámpaláztól lépett fel a Pál-söröző egyik szép termében. Maga a tulajdonos mutatta be a közönségének, arra kérve őket, hogy hallgassák meg Varga Sanyit és döntsék el, hogy vajon gyémánt-e valóban, vagy csak színes üveg ... de hát tévedni emberi dolog, az ítéletet, az értékmérést mondja ki a mélyen tisztelt publikum... És a közönség tapsvihara eldöntötte Varga Sanyi szerződtetését, amelyet aztán sokáig egyikük sem bánt meg. A kis Varga Sanyi előnevezetessége, vonzóereje lett a mulatónak, de ő is megtalálta a számítását, annyi keresetre még álmában sem mert volna gondolni. Csak úgy szórták a pénzt a tálcájára, a cigányok versengtek a kegyéért, az volt a boldog banda, amelyik előtt Varga Sanyi énekelt. A háborúban még jól járt azzal a kis bicegő testi hibával: nem vették be katonának, ennek folytán nem sebesült meg, nem esett el, a hulláját nem dobták be a meszesárokba, mint a többi sok százezer magyar katonáját. Mikor pedig véget ért a háború, az Operaház ösztöndíjas énekeseket keresett, Varga Sanyi is beállt a jelentkező közé. Óriási sikere volt. A színpadról becsődültek az énekesek, énekesnők, rendezők, statiszták, hogy megnézzék ki énekelt olyan csodálatosan, ki az a külföldről jött vendégénekes, akit még nem ismernek?! Az Operaház igazgatója Pless karnagyra bízta a betanítást. Az ismert karnagy naponta foglalkozott tanítványával és készítette elő a nagy tenor szerepekre. Az Aidára, a Rigolettóra, a Trubadúrra . . . 1945-ben pocsékul nézett ki Budapest. Félős volt az utcákon járni este, mert vetkőztetők dolgoztak, zsiványbandák fosztogatták a járókelőket. Az Operaház és a Nemzeti Színház művészei az Operaházban szilvesztereztek. A kapuban szuronyos őrök vigyáztak a testi épségükre, csak igazoltatással nyílott meg a kapu. “Panem et circenses” volt a jelszó. Kenyér, igaz alig és csak feketén volt, de a színházak már működtek. A cirkusz velük forgott tovább. Varga Sanyi nem jól érezte magát közöttük. Hangban messze kinőtt, de azok viszont még nem fogadták be teljesen maguk közé. Sanyi a Vörösmarty-utcában levő Péter kis kocsmában érezte igazán jól magát. Ez a hely volt a második otthona, ahol Jóska, az erdélyi gazda, a havasok kedélyesen zsörtölődő mackója, a bűbájosán nevető Pali a felesége, Jóska húga a festmény szép dáma Rózsika. a savanykásan kedves anyós, a cukorbaba3zerü pirinyó kis copfos Katika kényeztették. Sanyi kedvéért odajárt a legmüértőbb közönség, az Operaház diszletezői, a világositok, a kortinahuzók, ügyelők, akik hivatalból látták, hallották az összes bel- és külföldi művészt, aki csak fellépett az Operaházban —- ez a müértő közönség nevezte el Sanyit a magyar Carusónak. Nekik énekel esténkint. Mennyi csillogó szempár, kipirosodott arc kisérte-leste énekét és azok a tapsok voltak az igaziak. Ezek az emberek jóval a nyilvános fellépés előtt megkoronázták Varga Sanyit. A magyar Carusó velük töltötte a szilvesztert is pedig vártak rá az Operaházban, fel akarták léptetni a műsorba. Már közel járt az óramutató az éjfélhez, mikor a barátok unszolására elindult társaságával az Operaházba. Tudta, hogy már lekéste a fellépést, jé lentkezni, szétnézni akart csak, ne higyjék, hogy ki akarja huzni magát közülök. De alig, hogy belépett, az érdeklődés középpontjába került. Körül rajongták a már kissé kapatos művészek és valósággal föltuszkulták a színpadra énekelni. A Varga Sándor sikeréhez csak kevés hasonló fordult elő az Operaház sok szépet látott színpadán. A két színház művészei és a meghívott előkelőségek nem akarták leengedni, addig uj ráztatták, mígnem teljesen kimerült. Újév hajnalán a művészek behódoltak előtte, elismerték, hogy a legkülönb közöttük . . . Egyik este a népszerű Sárdy Jánosék hívták meg vacsorára. Az asszony, a művész felesége, felsóhajtott vacsora közben: — Milyen nagy karriert csinált volna az én uram a maga hangjával — majd jótanácsként hozzá fűzte, hogy meg kellene operáltatni a lábát, hogy a színpadon teljes legyen az illúzió: ének és megjelenés. A gyönyörű hang hatását nem szabad lerontani a test fogyékos bicegésével. Hiszen ma már annyira előrehaladott az orvosi technika, hogy igazán semmi egy ilyen kicsi beavatkozás . . . Varga Sanyi a vacsora után elhatározta, hogy megoperáltatja magát. Leutazott szülő városába, Debrecenbe, hogy ott feküdjön le a.kés alá, mert ha nem sikerül az operáció, még le is lehet tagádni, Pesten viszont mindenki tudná . . . De belül valami mást is érezhetett. Odavonzotta a régi környezett a gyerekkori emlékek mese világa, a fák, a virágok, a lányok és a futball. Az operáció, mint mondani szokták — sikerült. Május volt. Gyönyörű akác-orgona- és gyöngyvirágos május. A klinika kertjében olajfák illatoztak. A magyar Carusó felült az ágyába és rázenditett Sárdy János kedvenc dalára: “Elpihent a nagy világ Elpihent a lomb. Messze bércen valahol Kondul egy kolomp . . . Egy magányos vadgalamb Hív egy gerlicét, Hajiandozó rózsafán Sirja énekét . . . Hej!, rózsalevél Felkap a szél Messze sodor innét . . . Rózsalevél Egy sort vigyél Rózsámnak üzennék. Vidd el szivem vágyát, Hozd vissza az álmát, Rózsalevél Felkap a szél, Talán sose látlak . . .” Varga Sanyi ágyát körülvették az orvosok, az ápolónők és a lábadozó betegek. Éppen a rózsalevél elfu a szél-nél tartott, amikor egy kis vérrögöcske onnan a sebtájékáról elindult, majd a szivébe ért. Elsápadt, fuldokolt, a “rózsalevél” megakadt a torkán. Visszaesett a párnákra. A magyar Carusónak ez volt az utolsó dala. Akik hallották, azt mondják: csodálatosan szép volt.]. fttékal? • Molnár Imre
