Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1965-05-06 / 18. szám
8. OLDAL FfnOFTLENSfcO Thursday, May 6, 1965 1 1 'A -■ 1 ' ...................... 111 ' "■ * .1. " 1 — Napsugár egy régi ház falán Meleg nyári estéken addig jár ki az ember a nyugati pályaudvar perronjára hallgatni a távozó vonatok halkuló zúgását, mig végre egy nap nem tud ellentállni a vágynak és vonatra ül, hogy mekeressen egy várost, valahol tizenkét esztendő mohosodó emlékein túl, ahonnan sokkal könnyebb szívvel indult el egyszer, mint amillyel most arrafelé igyekszik. Ha másképp nem, legalább kisértés formájában mindenkivel megesik az, legföljebb annyi különbséggel, hogy nem mindenki a nyugati füstös üvegtetője alól vág neki az útnak. A múltban sok vonat indult, legkivált nyári éjszakákon. A fülke fekete bőrpárnáin reszketve szaladgál a lámpa bágyadt sugara és a szénaszagu mezők sűrű homályában álmosan kattog a vonatkerék: kefekötő, kefekötő, kefekötő .. . Úgy, mint tizenkét éve. Egy-egy kis állomáson megszakad az egyhrangu muzsika s a nyugtalan, ideges csendben csak a szemaforcsengő csirpelése hallatszik. Aztán megint elkezdődik a t réfás, álombaringató mor-Irta: KÁRPÁTI AURÉL molás: kefekötő, kefekötő... Éjfél már régen elmúlt. Néha egy kóczos akáczfa előremerészkedő lombcsomója simítja végig az ablaküveget. Langyos szél hulláma veri a vonat két oldalát. Alacsony leveles erdő csendjén visszhangos csattogássá élénkül a mozdony zúgása. Ez már ismerős vidék. Most száll el fölöttünk a keskeny, vasrácsos átjáróhid és a gép hosszú, panaszos sivitással jelzi a határt. A keleti ég alján ezüstös kékség támad és messze a síkon fehérleni kezdenek a tanyák. Dohogva rohan a vonat s kormos füstpántlikája itt leng az ablak mellett. Az őrház mint a káprázat ugrik el az üveg előtt. Azután csendesedik a zugás, a füst eltisztul s fölcsillanak a gőzmalom kivilágított ablaksorai. Öt sor egymás fölött. Mögöttük mintha örökké egy óriás darázs dongana. A lapostetejii szürke raktársor lassan húzódik mellettünk és a váltók vörös lámpái melett nagyokat zökkennek a kocsik, A vonat megáll. Két perc múlva már künn vagyok a hosszú nyárfasorban, amely a város széléig vezet. Hűvös hajnali szél suhog a tömött lombok közt s eszembe jut a temető. Ott is igy zúgott örökké a szél, a legcsendesebb nyári alkonyatokon is, mig én egy sir előtt térdelve csendesen mondtam anyám szavai után a Miatyánkot. A temető dombon volt és a lebukó nap rézsútos napsugarai aranyos köddel szórták tele poros bokrait, apró keresztjeit. Lenn, a domb alatt, a hosszú deszkakeritéses udvarokban ugattak a kutyák. És a fák zúgtak, folyton zúgtak. A Sirató felé kanyarodó keskeny utca összeboruló fái alatt még egész sötét van. A sarkon egy halvány petróleumlámpa ég. Messziről kakasszó hallatszik. Álmositó, nyugalmas csend van mindenfelé és a kis fahíd korlátjának dőlve bámulok bele az utca békés homályába. Lenn az árok fenekén alig csillog a békasós viz keskeny szalagj a és a széles, poros lapulevelek lustán hajlanak fölfelé. Vájjon van-e még a gyeped irokparton órafü, a mi összodorva lassan fordul körbe,nint az óra mutatója? És it .jobbra a harmadik ház yan-e még, mint mikor egpserdőkről álmodó kis fiú jázotta az udvarán. Sólyomsza történetét ? Nem nrek odamenni elébe a fehénreku eczetfák alá, amiknek bzsébe még ott van bevésve ej leánynév és alatta az évs;m: 1893. Esztendők vágyíása, szép bánatos romantikái foszlik szét ezen a hajnalo: Jobb lenne most igy, inner visszafordulni és elmenni, itra sem pillantva többet. Nn kellene megkeresni soh;azt az utcát, ahol a gyerekkrunkat hagytuk. A szivárvány kúthoz, ahonnan kis cseréjorsóban hordtuk esténkint vizet, kár elmenni. Kiszárít régen . . . És még, mégis eljövünk, szorongó reménykedéssel, gyötrődveis dobogó szívvel: hátha velük másképp történik mindt, hátha mi csak örülni foguk, nem csalódni! ? Ezért vayok itt én is. A tulsc sor végén most nyitja a rühelyajtót a sánta kovács.Piros láng lobban fel a tárt jtó mögött s nemsokára fölangzik az üllőre csapódó ldapács csengése. Olyan, mina friss reggeli harangkszó. u templom órája hármat kcgat, aztán végigbug a fák, a meredek, zsindelyes háztetők és a lapos, széles udvarok fölött a toronyőr elnyújtott kürtszava. A sarki lámpa fénye egyre sápad s egyre több világos folt lopakodik be a fák alá. Az ég csupa szikrázó aranyos kékség, hajnali kékség. Már egészen kivilágosodott. Lassan, tétova léptekkel kanyarodva le a hídról a kocsiút közepére s megyek befelé a keskeny, görbe utcába. A finom lisztszerü porban szinte elmerül a lábam s a szürke réteg nesztelenül borul össze a cipőm fölött. Ez itt a Fodor porta. Kicsi, fehérre meszelt ház, a fal mentén sárga agyagpadkával. Horpadt, tetejéből mintha még most is huzgálnák a sárkánykészitő gyerekek a nádat, olyan kuszsza, fölborzolódott. Csak a csillogó zöld moha lett több rajta. És most elérek a három fehérderekü ecetfa elé, amik vörhenyes koronájukkal kétoldalt szelíden hajlanak rá egy öreg ház zsindelyes födelére. A korhadt kerítés alján még látszanak a kiütött csomók, keskeny hasadékok, amiken keresztül egy kis fiú nézte sóvárogva a poros utcát, a világot. Hátul, a Szalisznyó Jánosék kertje mögött most kel föl a nap s a régi ház ormán hirtelenül kigyul egy ragyogó sugár. Reszkető, fényes, meleg napsugár. És én elszorult szívvel, szomorú döbbenéssel állok ott a süppedő porban és nézem a szikrázó ablakokat, a harmatos ecetfákat és azt a bolondos tiszta első napsugarat, amely ott ragyog egy régi ház falán. Tizenkét éve láttam utoljára igy ezt a képet és azóta sohasem jutott eszembe, hogy tizenkét év alatt minden derűs, nyári hajnalon ott játszott az első napsugár a régi ház homlokán. Közönyösen jártam füstös, zajos pesti utcákon, ahova a hajnal gyáván, megalázkodva és álmosan lopózik be, kávéházak terraszán ültem, aludtam idegen és egyforma szobákban és elfelejtettem ezt a régi első sugarat, amellyel most szóba állok; — Barátom, régi gyerekkori barátom, bocsáss meg, hogy megfeledkeztem rólad, de én messze utakon jártam és nagyon megváltoztam. Te olyan vagy most is, mint tizenkét év előtt. Itt minden a régi maradt: a rozsdás castorna, a befirkált kerítés, az alacsony kis ajtó, a fák, a verebek és a hajnalok, minden. Én lettem csak más, én koptam, fakultam és vesztettem csak azóta. Te szép, fiatal, gyönyörű napsugár, ki itt születsz megé reggelenként ezen a falon, hogy most elébem kerültél? Megbocsátod-e, hogy a pajtásaidat, azt a többi sok sugarat, amit innen magammal vittem, tizenkét nehéz esztendő alatt tékozlón szétszórtam, könnyelműen elvesztegettem itt-ott a világban ? És megérzed-e az én szomorúságomat, aki most üres szívvel jöttem haza érted, érted, az első, utolsó, ittfelejtett árva napsugárért? Hanem a napsugár nem felelt. ő jobban, egészen elfelejtett engem és én éreztem, hogy többé sohasem fog megismerni. Hiába jöttem. Itt minden a régiben maradt és én hiába mennék be a régi házba, abiakai mögött a régi élet folyik és én csak olyan idegen lennék ott, mint tizenkét évvel ezelőtt a nyugati pályaudvar forgatagában voltam. A napsugár ujjongva, boldogan ugrált a régi ház falán és idegenül nézett rám vissza. Csiripelő verebek fürödtek aranyos porában. A régi, sok év előtti verebek. És én elégedetlenül, csalódottan és még szegényebben indultam vissza, kifelé a gyerekkor utcájából, ahol holnap ilyenkor megint fölragyog egy magányos napsugár a régi ház falán. SZERELEM kefArjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Hála az égnek, nem volt rajta rostély, a magasság sem volt olyan jelentékeny, hogy egy ugrást meg ne lehetett volna kockáztatni. A herceg elfoglalta a külső szobát. Nem igen válogathatunk, — mondta. — Egyik olyan, mint a másik. Ha ezt választja, akkor a másik lesz az enyém. Renjélem, itteni tartózkodásunk nem lesz hosszú. Amint a kocsi készen lesz, rögtön megyünk. Addig is iparkodjék aludni. Vigyázni fogok magára. Vigyázni fog! Éppen ez volt az, amitől Rózsika legjobban félt.és amit mindenáron meg szeretett volna gátolni. Szívesebben vette volna, ha elalszik, nem pedig azt, hogy \igyázni akart reá... A herceg most az egyszer nem igyekezett kitalálni gondolatait, mert bizonyára már gyaníthatta őket és fol/tatta: Én a mellékszobában fogok tartózkodni, löltött revolveremet minden eshetőséggel szemben készen fojom tartani. Ha a korcsmárosnak eszébe jutna megvizsgálni e'szényünket, ami Oroszországban nem tartozik a ritkaságok kizé, hát akkor méltó fogadtatásban fog részesülni. Aludjék ól, Rózsika! És most még egyre akarom figyelmeztetni. Nagyoi kérem, ne tegyen szökési kísérletet, mert úgy is hasztalan lenne, nem bírna elmenekülni, mert én nagyon éber tudok lenni, a legcsekélyebb neszre is felfigyelek és talpra ugróm. Azonielül Iván is itt van, akinek meg van hagyva, hogy az ablakok Jatt őrt álljon. Tehát ne is próbáljon kiugrani, mert ezáltal esik saját magának ártana ok nélkül. Ezek előrebocsájtása ueán nyugodalmas jo ejt kívánok önnek. Verjen ki fejéből minden más gondolatot es igyekezzék aludni. Ezt mondva, Szlatkin kiment a szobából. Rózska magára maradt ketsegbeeséssel szivében. Nem tartott sóiéig, midőn mar Ivánt is köhécselni hallotta az ablak alatt. — Istenem, tehát nincs menekvés? — tördelte kezeit Rózsika. - Fent a herceg vigyáz reám, lent pedig szolgája. Mindketto egyaránt szemenszedett gazember! \ XI. FEJEZET 1 Oroszország hómezein VOlt győződve’ h°gy a mellékszobában tartozkodo Szlatkin herceg mindent inkább megenged magának, ,, nem- Ez a kulonos ember olyan vasakarattal birt, yel teljesen le tudott küzdeni minden emberi gyarlóságot. a mondja, hogy nem alszik, akkor úgy van. Az egész utón sem aludt, legfeljebb egyszer-kétszer bólintott a fejével, de valóságos alom nem jött szemére. És nem jött most sem. Rózsika csak azon csodálkozott, hogy kibírja. Valóban vas idegekkel bírhat ez az ember. ^Rózsika azt is sejtette, hogy ha most nem kínálkozik kedvez° alkaiom a szökésre, akkor ez soha többé nem fog isméto m. A herceg kastélyától már nem lehetnek messzire és ha egyszer ott lesznek, akkor mindennek vége. Akkor a szökés legcsekelyebb reményétől is le kell mondania. Ekkor kinyílt az ajtó és egy orosz nő lépett be, teaforralót Hozva, melyet letett az asztalra. Az ajtót betette maga után. Rózsika tehát egyedül olt. Szlatkin a külső szobában tartózkodott. Rózsika semmiko sem akarta elszalasztani a kedvező alkalmat és rögtön meszólitott aa korcsmároslányt. Natalka nagy szemekkl bámult reá, aztán a fejét rázta, annak jeléül, hogy nem értiaz idegen nő szavait. Rózsika kétségbe volt tsve. Ekkor eszébe jutott valami. Párisi tartózkodása alatt töbször hallotta, hogy Oroszországban igen sokan tudnak frariául az uriosztálybeliek és a nép közüli s azok, akik uraknál zolgálatban állanak. — Natalka, — súgta nel Rózsika, francia nyelven. — Hallgass ide! Natalka, aki ezalatt azisztal elrendezésével és a tea előkészítésével volt elfoglalva, smét csak fejét rázta és nagy szemével ép olyan értelmetlenl bámult rá, mint előbb. Most azonban részvéttljesebbnek látszott, mivel észrevette, hogy a szép idegen nő, ki még olyan fiatal, valami nagy bajban lehet és talán segitséere lenne szüksége. Rózsika látta rajta, hogy észvéttel viseltetik iránta és minden elképzelhető nyelven elkedett hozzá beszélni, még tótul is, abban reménykedve, hogy szLv létére Natalka talán megérti őt. Ámde a korcsmáros leáma ismét tagadólag rázta fejét. Rózsika kezeit tördelte kétségbeeségéven. Szeretett volna kiabálni, de nem tehette, mert ezzel figyelmessé tette volna a másik szobában virrasztó herceget. Ekkor Natalka közelebb ment hozzá és jelekkel tudtára adta, hogy ő azért nem beszélhet, mert néma. — Néma! — kiáltott fel Rózsika. — De a következő pillanatban egy reménysugár villant meg agyában. Ha igy áll a dolog, akkor ő ezzel a leánnyal könnyen megérteti magát. Volt ugyanis Morvay doktor tébolydájában egy-két siketnéma, akikkel csak jelek segítségével lehetett érintkezni. Rózsika megtanulta a némák jelbeszédét, mely jóformán az egész világon egyforma és nagyban reménykedett, hogy ezzel a leánynyal minden bizonnyal megfogja magát értetni ezzel a beszéddel. Még örült is egyrészt, hogy a leány néma, rpert tapasztalásból tudta, hogy az ilyenek roppant fanatizmussal bírnak és ha egyszer magukat valamire elhatározzák, akkor azt minden körülmények között meg is valósítják. ' — Tehát néma vagy? — kérdezte Rózsika és kezével, szemével, ajkával azokat a mozdulatokat vitte véghez, melyek a némák nyelvén azt a fogalmat kifejezik. A fiatal orosz nő egy percig megdöbbenve nézett rá. Rózsika maga it óriási izgalomban volt, mert most el kellett dőlni, van-e remény ahhoz, hogy ezen az utón megértik egymást és Natalkát a maga céljainak és trveinek megnyerheti-e? Natalka csakhamar összeszedte magát és kezét előbb magasra emelve, jelekkel válaszolt, hogy érti őt, csak folytassa a jelbeszédet. Rózsika is megértette őt; örömében csaknem felkiáltott, mert most már biztosra vette, hogy Natalkát megnyerni a maga részére. De most kétszeresen kellett vigyáznia magára, nehogy az előszobában virrasztó Szlatkin herceg a legcsekélyebbet is észrevegye. Talán már gyanakodik is, mert Natalka kissé sokáig rendezte az asztalt. — Fogoly vagyok! — jelezte Rózsika. — Ments ki engem annak az embernek a kezéből, aki engem idehozott és jelenleg az előszobában tartózkodik. Tekints bennem egy szerencsétlent és ha csepp irgalom van benned, engedj engem innen valamely környékbeli városba. Megteszem, — intett vissza Natalka. — Olyan könnyen megy az? — Bizony nem könnyen. De nem bánom. Életemet úgyis meguntam. Nem törődöm vele, ha agyon is vernek. Ha a herceg nem is, de apám kétségkívül agyonver, amiért a gazdag vendéget igy kijátszom. — Akkor csőditsd ide a falubelieket. Izgasd őket és ők ki fognak szabadítani. — Oh, nem, nem, —: intett Natalka élénken. — Erre ne számíts. A te urad orosz és mint ilyen, ismeri az orosz parasztokat, akik egy kevés pálinkáért még téged is agyonvernének, Nem, nem! Ilyesmiről le kelll mondanod, mert Oroszország a sötétség országa. — Sötétség országa? — rebegte Rózsika maga elé. — Oh, ez nagyon is igaz. Sötét ország ez. Tehát nem tudsz semmiféle utat és módot a menekülésre? — Egyet tudok, de ahhoz nagy bátorság kell. -f — Oh, beszélj! Nekem ne lenne bátorságom, mikor életemről és becsületemről van szó? Csak add tudtomra gyorsan, mit kell tennem és én mindenre kész vagyok. Nem riadok vissza semmitől sem, csak mutasd nekem a menekülés útját. — Látod ezt a búbos kemencét? -— kérdezte Natalka — kívülről fütik. Ha a túlsó oldalán egy rést ütsz, azon át kibújhatsz a folyosóra és onnét az ablakon át kimenekülhetsz. — De az ablak jó magas, — jegyezte meg Rózsika. — Nem hoznál nekem kötelet is? — De igen. Ezt megtehetem, — intett Natalka. — Valami ürügy alatt azonnal visszatérek és elhozom neked azt, amit kívántál. **' rj Elsitetett. Szlatkin a második szobában az ajtónál ült és megfeszített figyelemmel hallgatózott, de mivel még csak halk suttogást sem hallott , gyanú nem keletkezett benne és csendben maradt. Natalka csakhamar visszatért, a kötél ruhája alatt volt, két kanalat azonban tüntetőleg kezében tartott. A herceg látta ezt és nem szólt semmit. Csak hadd végezze el a dolgát, úgy, amint kell, — gondolta. Az orosz nő a kötelet gyorsan a kemence mögé rejtette és intett neki, hogy most lásson munkájához. — Félned nem kell, — mondta. — Én majd a folyosón keresek magamnak valami dolgot. — Tudod, hogy a herceg kocsisa az ablak alatt őrködik? — kérdezte Rózsika a némák nyelvén. — Tudom. Láttam is már. De az ablak, amelyen át menekülni fogsz, a ház ellenkező oldalára néz. Ezután Natalka eltűnt a kemence mögött és benyomta az oldalát. A nyílást annyira kibővítette, hogy egy ember keresztül férhetett. Mikor előjött, intett neki, hogy az ut már meg van csinálva, most csak menekülni kell. Hanem előbb egyen valamit és igyon teát, mert majd sokáig kell gyalogolnia, — mutatta. Rózsika összerázkódott. Belátta, hogy ez igen veszedelmes vállalkozás, de erőt és bátorságot merített a gondolatból, hogy mindezt Aladárért teszi, aki börtönben sínylődik és annak a veszélynek van kitéve, hogy vérpadra hurcolják olyan bűntett miatt, melyet nem ő követett el. — El vagyok szánva a menekülésre, — szólt Natalkához fordulva. i — Menj hát. — Vezéreljen az Isten. Szerencsés utat kívánok. ‘ **,'1*li — Oh, mennyire fáj, Natalka, hogy most szegény vagyok. Jelenleg képtelen vagyok kellő jutalomban részesíteni téged. A néma lány megértette ezt és élénken csóválta fejét. Azután megragadta Rózsika kezét és a kemence felé mutatott. — Fogadj hát legalább egy csókot, talán majd szerencsét hoz neked, — intett Rózsika és kéziére ölelte a néma lányt, ajkával megérintette száját és homlokát. — Úgy tettél velem, mintha nővérem lennél, azért hálás leszek holtom napjáig. Talán lesz mély olyan idő, hogy valamilyen alakban viszonyozhatom neked vivességedet. (Folytatjuk) ]
