Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)
1964-10-29 / 44. szám
8. OLDAU FÜGGETLEN?gr Thursday, October 29, 1964 A méregkeverő szépasszony önck nemes ifjalk és lovagok. kristálypaladk bort és négy Buba merültem ,szomorú töprengések között ült szobájában, az ifjú Gennaro velencei kapitány ,niem is figyelve a lépcsőházbó! hallatszó dübörgésre és hangos beszédre, midőn egyszerre hirtelen feltárul a szobájának ajtaja és belépnek hozzá barátai, lármás beszélgetés közben.-— Légy üdvözölve, Genniaro! — szólal meg Ascania Petrueci. Már ismét származásod titkán töprengsz? —kiáltja felé Jeppo Lineretti erősen megrázva barátja kezek — Barátom, sohase kutasd n múltadat! — szólt Maffio Orsini — és ne törődjél a jöv.i -el, élvezd a jelent és mulass velünk. — Jó hogy jöttek, barátaim, — mindkét kezét nyújtott barátainak Gennaro — legalább elüziték búskomorságomat. —• Leporello! —kiáltott ki inasának a már felvidult háziúr — adj nekünk egy pohár szicíliai bort Az inas csakhamar két finom velencei poharat tett egy finom vésetü ezüst tálcán az asztalra. A háziúr maga töltött vendégeinek és üdvözölte őket, sorra kocintott velük. A jó barátok között csakhamar élénk beszélgetés támadt. Kiki elbeszélte legújabb kalandját és egy-egy csipkedő fcözbeszólásra harsány kacagásra fakadtak. Élénk társalgásuk közben észre sem vették az elősszobában folyt hangos párbeszédet, melyet az inas folytatott egy gazdag öltözetű nővel, ki a surü fátyola alatt félálarcot viselt az arcán. — Ismétlem, asszonyom, —- szólt az inas — nem bocsáthatóm be, mert uramnak vendégei vannak. — És kik a vendégei? — Három velencei nemes ifjú, uramnak jó barátai. Az inas markába csúsztatott három arany azonban megtette hatását, azonnal bement urához és jelentette, hogy egy előkelő öltözött hölgy bebocsáttatást kíván. —• Szép-e? — szolalt meg Jeppo. — És fiatal? — kérdezte Maffio. — A hölgy nagyon előkelőnek látszik — felett az inas — de arcát nem láthattam, mert álarc takarja. A jó barátok összenéztek s valami titkos kalandra gondolva, vissza akartak húzódni a szomszéd szobába. Gennaro meszóla't. — Barátaim előtt semmi titkolni valóm'! Maradjatok! — Intett a szolgálok, hogy bocsással be a titokzatos hölgyet-Az ajtó feltárult, mélyben egy sugár termetű, gazdag öltözetű, testtartása és mozdulatai után iitélve már nem fiatal hölgy lépett be. Aranyszőke haja válla ira omlott, ezüsthimzésü selyemruhája elárulta nemcsak gazdagságát, hanem karcsú alakját is. Megszólalt. — Uraim! Gennaro kapitánnyal volna rövid beszédem családi ügyben. Én nő vagyok, Elvárhatom tehát önöktől, hegy nem lesznek kiváncsiak beszélgetésünkre és magunkra hagynak. A három jó barát mély hajlongások között távozni készült, de Gennaro arra -kérte eket, hogy csak a szomszéd szobába vonuljanak. — Gennaro! — szólalt meg az elfátyolozott álarcos hölgy, midőn négyszemközt maradtak — tudom, hogy önt bántja származásának homálya, én meg fogom önnek fejteni e titkot, de ön lovagi szavára fogadja, hogy soha senkinek ezt elárulni nem fogja. Most csak arra kérem, hagyja el Velencét, költözzék Ferrarába. Gondom lesz rá, hogy Negroni hercegnő palotájában: kapjon szállást. Ott felkeresem önt és mindent elmondok. — Köszönöm asszonyom, hálásan köszönnöm jóságát, — felelt m'ély megindulással Gennaro — de az első titkot itt nyomban fel kell fednie, azt, hogy tudjam, kinek köszörlhetem majd lelkem végtelen nagy nyugtalanságának megszüntetését. Kérem, ismerte,sse meg magát, vegye le álarcát. A hölgy habozás nélkül lendítette hátra fátyolát és levette álarcát. A fiatal kapitány rémülten hátrált visszafelé és az undor hangján kiáltott föl: — Borgia Lufcréczia! A kiáltásra előrohant a három jó barát és ők is az első pillanatban, mintegy megdermedve látták maguk előtt a méregkeverő, vérengző szörnyeteget, kinek nevéhez a legborzasztóbb * gyilkosságok emlékei fűződnek. Ők is mind hárman gyászolták őseiket, kiket ez a szörnyeteg pusztított el, a mit nyomban szemére is lobbantottak. — Nem, asszonyom, — szólt ingerülten Gepnaro — az ön kezéből még az örök éűet üdvösségéit sem fogadnám el. Távozzék, sietve távozzék, mig felháborodásunk erőt nem vesz lovagi érzéseinken. Mi türtőztetjük haragunkat a nő ellen, de nem titkolhatjuk megvetésünket a vérengző szörnyeteg ellen. — Megyek, — szólt indulatosan a hölgy — de jegyezzék meg, hogy sértegetéseik megboszulását el nem engedem! — Tehát származásod titkát akarja megfejteni e szörnyeteg? — szólalt a magukra maradt jóbarátok közül Jeppo — és te ismered-e az ő származását és élete folyását? — Csak undort támasztó hire, neve ismert előttem. — Halld tehát Borgia Lükréczia élettörténetét. — És elmondta Jeppo úgy, amint azt később egy hírneves történetiró Gregorovius is megírta. A spanyol származású Borgia Rodrigo bíbornak, aki később VI. Sándor néven pápa lett — nagy erejű, kiváló szépségű és szerfelett érzéki férfiú volt. Valóságos hajszát folytatott a szép asszonyok után. Egy római hölggyel, Catanei Van pózzá val valóságos házastársi viszonyban élt, kitől több gyermeke is született, közülük Czezár, aki püspök lett, és Lukréczia, kinek nevéhez egész sereg gyilkosság emléke fűződik. Borgia Lukréczia már 13 éves korában jegyese, majd felesége lett Giovanni Sforzának, a milánói herceg unokaöccsének, akit azonban botrányos válóper után elhagyott. Atyja ezután a nápolyi király fiához adta nőül, kivel fényes menyegzőjét a Vatikánban tartották meg. De második férjet Lugi'éczia fivére, Czézár tőrrel szúrta le. Lukréczia r|:m sokáig viselt özvegyi fátyol t, csakhamar harmadszor is férjhez ment Alfonzo ferrarai herceghez. Szép volt Borgia Lukréczi és nagymüveltségü hölgy, mert atja scík mindenre taníttatta. Beszélt — mint kortársai mondták — spanyolul, olaszul, franciául, görögül és latinul. Értett a tudományokhoz és szépművészeteikhez, die túlságosan érzéki és vérengző természetű volt, amit úgy látszik atyjától örökölt. Élete tele volt szerelmi kalandokkal, összeesküvésekkel és gyiláos merényletekkel. Az újabbkori történetírás levéltári kutatások utján iparkodik b e b i z o n y i tani, hogy jó részben rágalom az a sok gyilkosság, amiket az évszázadok rákentek e történeti névvel bíró hölgyre, de a nemzedékről nemzedékre átöröklődő hagyomány alapján a méregkeverő asszonyra ma is csak azt mondják: “valóságos Borgia Lukréczia.” SZERELEM kef Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Most, hogy menni készült, szinte nehezére esett a válás, nem mintha szeretett volna itt maradni, hanem mert ez a mai est fordulópontja volt életének. Ki tudja, mit hoz a jövő? De annyi bizonyosnak látszott, hogy vissza nem fordulhat. Szabadságát ki kellett küzdenie bármi áron. Aladárt meg kell menteni, a két gaz cinkost pedig, Soltészt és Morvayt, le kell leplezni és a törvény kezébe kell szolgáltatni őket. Isten hozzád, szenvedéseim tanyája, Isten veled! — suttogta maga elé. — Vajha hozzám hasonló szerencsétlen ne kerülne ide többé. Adná az ég, hogy ezek az összes helyiségek és az egész ház egy nemesebb és szebb célt szolgáljanak egykor: Most távozom innen, remélhetőleg, örökre. Még egyszer az ablakhoz ment, amelyen álmatlan éjszakákon oly sokszor kitekintett az éjbe és számlálgatta a lehulló csillagokat. Tekintete abban az irányban bolyongott, ahol a várost gyanította. — Ha Isten úgy akarja, — suttogta maga elé, — akkor nemsokára ismét emberek között leszek és nem kell borzadva néznem ezeket az élő halottakat, ezeket a bolyongó kísérteteket, kiknek besett szeméből az őrület iszonya meredt felém. Mennyei szent atyám, hozzád emelem fel kezeimet, fefeléd lepül hő imám, engedd sikerülni mai tervemet! Hadd legyek eszköz a te kezedben, mellyel megbünteted a gonoszt és megvéded az elnyomottat. Az imádság után megerősödve érezte magát s az ajtót lassan kinyitva, hosszan hallgatózott. Mélységes csend uralkodott az egész házban. A kedvező véletlen úgy hozta magával, hogy egyetlen ápoló sincs a láthatáron. Ezt a kedvező alkalmat tehát gyorsan fel kellett használnia. Kioson a folyosóra és a lépcsőt csakhamar elérve, egy szellem nesztelenségével lement az első emeletre, majd innen a földszintre. Oh csak most ne jönne útjába senki, — fohászkodott. — Főleg maga az orvos. A szerencse azonban még mindig kedvezett neki és észrevétlenül lejutott a pincehelyiségekbe, ahol a halottaskamra volt, melynek közelében elrejtőzött. Szive igen hevesen dobogott. A földalatti helyiségben egy halott közelében, őt magát is a halál félelme környékezte. Mintha kisértetek, a halál birodalmának sötét szellemei lengtek volna körülötte és rémes suttogással e félelmes szókat sugdosták volna fülébe: — Mit keresel itt, a halál birodalmában? Távozzál innen, szerencsétlen, át ne lépd a halottaskamra küszöbét, mert csak halottnak szabad ezt a küszöböt átlépni; aki élve lépi át, halottá válik és többé meg nem pillantja a napfényt. Rózsika összerázkódott. Most már megbánta, hogy lejött. Babonás félelem szorította össze szivét és rettegett a haláltól. A fiatalság szereti az életet és rajongó szeretettel ragaszkodik házzá, reszketve a gondolattól, hogy az egészségtől duzzadó és az ifjúság ékességeivel felruházkodott test az örök enyészetnek essen áldozatul. Az ifjúság ragyogó szinben lát mindent az élet neki olyan, mint a pázsitszőnyeg, tele virágillattal és röpködő pillangókkal. Azt hiszi, hogy a nap legszebb sugarait neki küldi, a hold ezüstös fénye csak neki ragyog és a csillagok pompája csak az ő számára van teremtve. Ebben a pillanatban Rózsika is érezte magában a fiatalság ébredését és az a fiatalság követelte a maga jogát, követelte az életet és mindazt a sok szépet, amit a fiatal elme magában elképzel. Valami leküzdhetetlen vágy támadt benne az élet verőfényes napja után, eget akart látni, ragyogó napsugarat, fényes napot, sugárzó arcokat, szerelme tés boldogságot akart érezni, szóval élni és élvezni, amit az Isten adott. Eddig úgy is olyan kevés öröme volt, sőt az embernek legtermészetesebb jogától, a szabadságtól is megfosztották. Már hetek óta fogva volt ebben a házban és az égből is legfeljebb egy tenyérnyit látott. De most itt volt az alkalom, hogy kiszabaduljon innen. Csak egy helycserébe kerül. A halott helyett ő fekszik a koporsóba és Edith helyett őt viszik ki az intézetből. Rózsika elszántan megnyomta a halottaskamra ajtajának kilincsét, az ajtó kinyílt. Dohos levegő özönlött feléje, melytől visszaborzadt. De a következő percben bátran belépett és betette maga után az ajtót. Most látta csak, hogy belülről hiányzik a kilincs, aki ide beszorult az többé ki nem niehetett, mivel az ajtót csak kívülről lehetett kinyitni. Valami bizonytalan félelem fogta el Rózsika szivét. Hátha a takarítónő cserben hagyja őt? Hátha csak azért csalta őt ide, hogy annál biztosabban megrontsa? Félelme percről-percre nőtt, a kinos bizonytalanság kimondhatatlan gyötrelmeket' okozott neki. Ehhez járult még az a tudat, hogy tőle alig két lépésnyire egy halott fekszik. Igaz, hogy életében ez a halott jó barátnője volt, izgatott képzelete mégis rémalakokat rajzolt eléje. Azt hitte, hogy a sötétségből előjönnek a halottat őrző szellemek és megbüntetik öt azért a vakmerőségért, hogy háborgatni meri nyugalmukat. E igy tartott egynéhány percig. Rózsika szeme lassankint annyira hozzá szokott a sötétséghez, hogy az egyes tárgyakat már meg tudta különböztetni. Meglátta a halottat, aki egy tangoncán feküdt. Haja lecsüngött egész a földig, keze melle fölött össze volt kulcsolva, szemei mélyen beesve, régi szépségéből már nem volt semmi. — Oh, Istenem, milyen borzasztó a halál! Fagyos keze hogyan megsemmisít minden szépséget. Az arc rózsáit letörli, a szemek fényét kioltja, a szép testről leszed minden ékességet. A kaszás napszámosok nem tudják úgy letarolni a mezőt, mint ahogy a halál csúffá teszi még a legszebb teremtményt is. A leány néma borgalommal gondolta el mindezt. Lelke e néhány perc alatt hihetetlen változáson ment keresztül. Ridegnek, komolynak érezte magát, mint maga a halál. Azt hitte, hogy már ő is olyan lett, mint Edith, aki ott feküdt a targoncán. Ö is olyan sápadt és beesettszemü, mint Edith, szinte hallani vélte a maga csontjainak zörgését. Most csak be kell feküdnie a koporsóba, be kell hunynia szemét és készen van a halott. Egy perc múlva megszűnt élni . . . Ekkor hirtelen egy gondolat cikkázott át agyán. Eszébejutott Aladár és Irma. Mi lesz ezekkel, ha ő ebből a halottaskamrából nem szabadul ki? Nem, nem. Ez lehettelen. Kótainé megígérte neki, hogy lejön. Miért ne váltaná be szavát? Jobb lesz bizony, ha megteszi az előkészületeket, hogy a takarítónő mindjárt, amint lejön, vihesse őt kifelé a temetőbe. Ezek az előkészületek abból álltak, hogy magára kellett öltenie a halotti leplet és belefeküdni a koporsóba. Rettenetes dolog volt. Jól mondta a takarítónő, hogy nagy erő és bátorság kell hozzá. Rózsika ismét csak Aladárra és megrontójára gondolt és ez a gondolat uj erőt öntött beléje. Aladárért és az igazságért a legvégsőt is meg kellett tennie. Bátran a halotthoz közelitett és levette róla a fehér leplet, mellyel le volt takarva. Leglesőbben is a ruhacserének kellett megtörténnie. A maga felsőruháját a halottra adta, ő maga pedig a halotti köntöst vette magára és belefeküdt a koporsóba. Ilyen állapotban várta a takarítónőt. Az idő csigalassúsággal haladt. Rózsika rettentő képzelete ismét rémalakokkal népesítette be a kamrát. Szinte érezte maga körül a földalatti szellemek lehelletét, hallotta szellemszárnyaik suhogását, látta, hogyan terjesztik ki feléje csontos kezüket, hogy őt magukkal hurcolják egy feneketlen mélységbe, ahol nincs más, mint örökös sötétség és a fogaknak csikorgatása. Ezeket a rémlátványokat Rózsika azzal igyekezett elriasztani magától, hogy Aladárra gondolt. Felidézte magában alakját, megújította lelkében szép barna szemének, nyájas arcának emlékezetét és maga elé varázsolta egész lényét, hogy ne lássa azokat a rémalakokat, melyek minduntalan lelki szemei elé tolakodtak és rémitették őt. Aztán ismét a doktor aljas hazugságai jutottak eszébe. Lehetséges-e, igaz lenne-e mindaz, amit Morvay róla mondott? Képzelhető-e, hogy Aladár és ők vérszerint testvérek lennének? — Nem, nem ez lehetetlen, — mondotta magában. — Bizonyosra veszem, hogy mindaz, amit Morvay mondott, gyalázatos hazugság volt az első betűtől az utolsóig. Aladár nem lehet fivérem, ezt érzem, ezt szivem súgja nekem. Lelkemnek választottja vagy te! Érzem, hogy az a férfi vagy, akit a Gondviselés számomra kijelölt, hogy benned találjam meg mindazt, ami egy nőt boldoggá tehet egy egész életre. Ekkor egyszerre alig észrevehető zaj hallatszott kívülről. Valaki jön. De ki lehet az? Bizonyosan a takarítónő. De hátha más valaki az? Hátha a doktor? Rózsika érezte, hogy még a lélegzete is ellálott félelmében. Az ajtót kívülről kulccsal felnyitották és fénysugár hatolt be a halottaskamrába. Rózsika olyan mozdulatlan maradt, mint a halott. Szeme be volt csukva, kezei összekulcsolva pihentek alig észrevehetően remegő keblén. Az érkező betette maga után az ajtót és közelebb csoszogott. Lépteiről ráismert Rózsika. Csakugyan a takarítónő volt, aki lámpásával szétvilágitott a halottaskamrában. Rózsika most felnyitotta szemét, a megkönnyebbülés sóhaja jött ki ajkán, élet áradt szét dermedt tagjaiban. — Látom, hogy megfogadta szavamat, — szólt a takarítónő. Van is egy kis bátorsága, mert igazán mondva igy itt feküdni . , . brr! . . . Még magam is irtozóm tőle. Félelmemben talán megütne a guta. De most már dologra, 'gyorsan. Rózsika ki akart szállani a koporsóból. — Nem, nem, — intett neki a takarítónő. — Csak maradjon. Elvégzem én egyedül is, ami még hátra van. Fogta a halottat és a kamrának egy félreeső zugába vitte és ott letakarta. Aztán elővette a koporsó fedelét és rá akarta boritani Rózsikára. — Jaj, Istenem! — szólt a leányka remegve. Hátha megfulladok? — Nem kell félni, — mondta Kótainé. — Már hogy akarnám, hogy megfulladjon? Nem látja a födél oldalán a szelelőlyukakat? Ezeken át elegendő levegőt kaphat. A födelet még azonfelül nem is fogom erősen leszögezni, hanem éppen csak annyira erősítem meg, hogy útközben le ne csússzon. Legyen nyugodt, nagyon jó kezekben van. Saját édesanyja se vigyázhatna rá jobban, mint én. Mert ezentúl én leszek ám a mamája. Rózsika hallgatott. Ö csak arra várt, hogy egyszer kiszabaduljon innen, akkor aztán tudni fogja, mitevő legyen. — Ne nehezteljen, Kótainé, — mondta néhány perc múlva. — Nem is tudnám elhinni, mert valami borzasztó lenne, ha maga gyámoltalan helyzetemmel visszaélve, engem nyomorúságosán elveszni hagyna. Nem is csoda, hogy egy pillanatra felmerült bennem ez a gondolat, mert mindaz, ami velem eddig történt, nagyon is megingatta bennem az emberekben való hitet. (Folytatjuk)
