Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)

1964-04-09 / 15. szám

r r o a v, u e v s s n

8. OLDAL

SZERELEM

KIFÁKJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Az állatok egy perc múlva egész testükben remegve, újra fölemelkedtek, vadságuk azonban elmúlt. Az életmentő megsimogatta őket, hogy végkép lecsillapodjanak, aztán pedig a kocsiban levőkhöz fordult:

— Remélem, nem lett semmi bajuk! Ah, látom, hogy a kisasszoynak mégis baja történt, vagy talán csak elájult? Azonnal ki fogjuk őt emelni a kocsiból.

Géza gróf remegve szállott ki a kocsiból.

— Uram, mindenekelőtt engedje meg, hogy önnek legforóbb hálámat nyilvánitsam. Ön saját életének kockáztatásával mentette meg a miéletünket s ez oly nagy tett, melyet pénzzel nem lehet megfizetni. De azért legyen meggyőződve, hogy Szentiványi Géza gróf nem marad adósa önnek. Mindenesetre legyen szives segitségemre lenni — leányomat emeljük ki a hintóból és fektessük a fa alá, ott abba a puha fűbe! Nagyon szeretném, ha minél előbb elmehetnénk innét.

A grófnak és Lolának bátor életmentője nem volt más, mint Soltész Feri.

Nem csupán a vak véletlen müve volt, hogy a hídfőnél tartózkodott. Ő már várta a grófi fogatot, mert voltakép ő volt az, ki pokoli alattomossággal ezt az egész balesetet létesítette,

Mig ugyanis a parádéskocsis az ő megjegyzése következtében szorosabbra húzta a hevedert, addig ő furfangos ügyességgel égő taplót dugott a ló sörényébe, ami azután iszonyú fájdalmat okozott a szegény párának. Nem is csoda, hogy annyira megvadultak. Soltész Feri egész mostanáig nem láthatta Lola arcát, mert az utóbbi félig aléltan a kocsi belsejébe hány flott és kezeivel el födte arcát.

Most azonban, mivel látta, hogy a gróf még mindig nem tért magához az ijedtségtől, felszállott a hintóba, hogy leemelje Lolát és a fa alá vigye a puha gyepre.

De ugyanabban a pillanatban, ahogy karjával átnyalábolta a grófkisasszonyt, egyszerre megdöbbenve pattant vissza. Mit jelent ez? Nem bírta felfogni és valónak elismerni, amit szemeivel lát.

De mindez csak egy perc müve volt. Hamar összeszedte magát, de azért ez az. egy szócska: Lola, mégis kiröppent ajkán.

Lola tehát az, akit a gróf drága gyermekének mondott!

Abban a pillanatban, ahogy Soltész Feri Lolát felismerte, tökéletesen tisztában volt mindennel.

Ennyire vitte az őkedvese. Ügyes mesterkedéssel sikerült neki Szentiványi gróf házába becsúszni és meghódítani a gróf szivét. Sikerült neki azt a hitet kelteni a grófban, hogy Ő vérszerinti leánya. E pillanatban fel is tette magában, hogy fel fogja lebbenteni a titok leplét. Miért jött ide Lola? És mit akar az elmeorvos és cinkostársa, ki kőt ideküldték? Vájjon Lola is cimboraságban áll velük? Talán eszköz a milliók megszerzésében? Most már minden áron meg kell tudnia, mit jelent ez a komédia. Jobban mint valaha, óhajtott most a gróf szolgálatába jutni.

— Nos, kedves barátom, miért tétovázik? — szólt a gróf.—- Miért nem hozza a leányomat?

E pillanatban Lola felnyitotta szemét. Keze lehanyatlott s ahogy a fölébe hajoló fiatalembert megpillantotta, ijedten rezzent össze és halkan felkiáltott:

— Soltész Feri! Álom ez, vagy valóság? Szólj, csakugyan te vagy?

— Csitt, — súgta neki Soltész. — El ne árulj, mert különben veszve vagyunk mindketten. Nem csak neked vannak céljaid, hanem nekem is. Éppen azért ne csodálkozzál semmi fölött, amit látni és hallani fogsz. Ne keresztezd terveimet! Ismered Soltészt, amilyen szenvedélyesen szeret, olyan őrülten tud gyűlölni,

Beszédközben szemei villámot szórtak. Lola a rémület halk felkiáltásával visszahanyatlott az ülésre. Most már sejtette, hogy a paripák megvadulása nem merő véletlenségből történt, hanem Soltész által ügyesen elő lett készítve.

Gróf ur, — szélt Feri a kocsiból kiugorva. — Azt tartom, legjobb lenne megkeresni a kigurult kereket, így legalább szép lassan talán még visszajuthatnánk a kastélyba, minden nagyobb feltűnés nélkül.

— Igaza van, — válaszolt Géza gróf. — Én is osztozom ebben a nézetben. A kerék nem lehet meszsze. Az országút szélén valahol megtalálhatjuk. Másodsorban arról is meg kell győződnünk, mi lett a kocsisból, ki az összeütközés alkalmából lebukott a bakról. Attól félek, hogy súlyos sérüléseket szenvedett a szegény ember!

— Hinni akarom, hogy nyakát törte, — gondolta magában Feri.

Mindjárt rá elindult a gróffal az elveszett kerék és a szerencsétlenül járt kocsis keresésére.

Az utóbbit csakhamar megtalálták az országút közepén, mozdulatlanul fekve.

— János, — szólt hozzá a gróf. — János, nagyon

megütötte magát? Csak legyen türelemnél néhány percig, mindjárt itt leszünk a kocsival.

— Azonban János válasz nélkül lagyta ezeket a szavakat, sőt meg sem mozdult. Ekkor a gróf rosszat sejtve, féltérdre ereszkedett mellette és^ázogatni kezdte őt. Most láta csak, hogy feje alatt alidt vér látszik a porban. Jobban oda nézve, arra is rájött, hogy a nagy eséstől koponyája megrepedt és a agyveleje kiloccsant. Mély megilletődés fogta el a grófot. Feri is látta mindezt és meg volt elégedve. De csakhamar részvétet színlelve felkiáltott:

— Szegény ember, meghalt! A bollogtalan életéivel fizette meg vigyázatlanságát, mert íem szenvedhet kétséget, hogy az ő hibájából vadultak meg a paripák.

— Ez ki van zárva, — kiáltott fel a gróf. — János régi szolgánk volt, ki nemcsak hűséges odaadással, hanem kifogástalan ügyességgel végeze teendőit. Halálát mélyen fájlalom. Mint látom, itt minden emberi segítség hiába lene. Nincs más hátra, mint holttestét visszaszállítani a kastélyba.

Csak hamar megtalálták a kereke: is. Soltész felkapta és visszavitte a kocsihoz. Magának keréknek, sem pedig kerékágynak nem volt baja. Mindössze csak a kerékszög esett ki, melyet fából faragott szeggel valahogy kipótolták.

Géza gróf ezalatt beszállóit a hintcba Lolához s közölte vele János halálát. A gróf a szegény ember sorsán annyira meg volt indulva, hogy csaknem könnyezett.

Lola csak félfüllel hallgatott rá. Őt most leginkább Soltész Feri s az a gondolat foglalkoztatta, hogy ugyan mi célja volt neki ezzel a veszélyes csínnyel, melyet aZ imént végrehajtott?

Erre nézve nem volt sokáig kétségben. Soltész Feri csakhamar hátán hozta a halottat s a kocsiba tette.

— De már most mikép jutunk vissza a kastélyba? — kérdezte a grófot.

— Nagyon szépen. Itt vagyok én, — szólt a betörő és rendbehozván a szerszámot, befogta a lovakat, miközben az elégett tapló nyomait ügyesen eltávolította. Aztán felkapott a bakra és olyan biztossággal, mely csodálkozásra ragadta a grófot, a kastélyba terelte a hintót szomorú tartlmával együtt.

A kastély lakóit bánat fogta el ,midőn megtudták, hogy János oly szerencsétlen véget ért.

A gróf még mindig annyira izgatott volt, hogy megérkezésük után rögtön szobájába vonult, ahqva Lola is követte őt.

— Oh atyám, — kiáltott sirvafakadva, — Mily szomorú kimenetele lett ennek a maif'sétakocsikázáshak, mely pedig oly kellemes kilátások között kezdődött. A tündöklő nap öröm helyett szomorú arcokat lát.-ü- Igazad van, gyermekem. A mai kirándulás szerencsétlenül végződött de lehetett volna még szerenccétlenebb kimenetele is. Az Isten kegyes volt hozzánk és megóvott bennünket olyan sorstól, mely szegény Jánosnak jutott osztályrészül. Mi is épugy összetörhettük volna magunkat, mint János.

— Borzasztó, — kiáltott fel Lola valódi borzalomtól összerázkódva. — Ne beszéljünk a halálról, nem is bírom hallani ezt a borzasztó szót.

— Ezt én természetesnek is találom, válaszolt a gróf. — Szép és fiatal vagy, reád nézve még csak most kezdődik az igazi élet, nem csoda, hogy úgy ragaszkodói hozzá. Most pedig elsősorban arra az emberre kell gondolnunk, aki megszabadított bennünket egy borzasztó haláltól.

Igen, igen, atyám, — kiáltott fel Lola olyan hangon, mely félig-meddig félelmet is látszott elárulni. — Adj neki nagyobb pénzösszeget, ugylátszik rá van utalva, mert ha nem is éppen szegényes, de kissé kopottas az öltözete.

— Nem, nem leányom! Pénzzel nem hálálhatjuk meg, amit értünk tett. Valamely más módot kell kitalálni hálánk méltó nyilvánítására.

Ezen szavak után megnoymta a villamoscsengő gombját s a belépő Balázsnak meghagyta, hogy az idegent, ki őket hazahozta, vezesse be dolgozószobájába.

Néhány perc múlva Soltész Feri átlépte a gróf dolgozószobája küszöbét. Egész magatartása elárulta azon meggyőződését, hogy az általa elvetett mag fogja teremni gyümölcsét.

Csakhamar belépett a gróf.

— Kedves barátom, — szólt az idegen kezét melegen megszorítva, — nem kevesebbet köszönhetek önnek, mint én és leányom életét. Nem tudom ki ön és mi a neve! Nem tudom azt sem, honnét jött, mi a jelene és mi lesz a jövője, de ha sorsának kedvező alakulására befolyást gyakorolhatok, szívesen megteszem. Beszéljen tehát, kívánjon valamit, szavamat adom rá, hogy kívánsága teljesítve lesz.

— Gróf ur, :— válaszolta Soltész. — Mindenekelőtt engedje, hogy magamat bemutassam. Nevem Soltész Ferenc, születésemre nézve angol vagyok s Londont nevezem szülővárosomnak. Otthon túlságosan sokan vagyunk már, én tehát gyermekkoromban már idejöttem, hogy valahol valami állást kaphatnék, kitünően tudok lovakkal bánni, voltam lovász és kocsis egyaránt. Ha már a gróf ur elismeréssel akar lenni irántam, — amire egyébiránt igényt nem tarthatok, — legjobb szeretném, ha engem tenne abba az állásba, mely a szegény öreg parádéskocsis halála folytán megüresedett.

Thursday, 1964, April 9

Az életmentő menyét bundája

— Kanadai indián-legenda —

Mint a világ minden népének, úgy az indián-törzseknek is megvannak a maguk nemzeti hősei. Az Olibway-törzs nemzeti hőse Nainabush, az első földi ember.

Csodálatos tulajdonságokkal volt felruházva, az ember minden jó és rossz tulajdonságait egyesítette magában. Hol bölcs volt, hol együgyű, hol bátor, hol gyáva, — egyidőben volt alkotó-művész és hóditó-hős és álnok csaló.

Az indiánok bőrsátraiban

szálltak a Nainabush-történetek nemzedékről-nemzedékre. Az indián-rezervációc kunyhóiban és házaiban, s a városok indián lakosai közt ma is élnek ezek a legendák.

“Tudod honnan kapta gyönyörű bundáját a menyét? Az úgy volt, hogy Nanaibush éppen vándoruton volt, kalandot keresett. Útközben szembetalálkozott Windigoval, ezzel a félelemgerjesztő, emberevő óriással. — Nézd csak, mibe ütköztem —, mondta az óriás, megpillantva Nainabusht. — “Ez lesz csak a finom falat.”

— Ne faljál fel Windigo — könyörgött Nainabush.

De Windigo így válaszolt:

— Dehogynem! Csak nem fogom a világ legfontosabb eseményét elmulasztani? Bizony, hogy végetvetek ennek a Nainabushnak. Először is rozsét szedsz, s ide összegyűjtőd. Én majd tüzet rakok s arra kiterítelek téged, hogy köröskörül szép ropogósra piruljál.

Erre lefeküdt Windigo és elkezdett sütkérezni a napon. Szegény Nainabush meg szomorúan hozzákezdett a rőzseszedéshez. Egyszeresük egy menyétre bukkant. Akkor még a menyét csúf, fekete állat volt.

Azt mondta Nainabush:

— Kis testvérem, segitenéle nekem? Néz, Windigo fel akar falni engem.

A menyét igy felelt:

— Mit tehet egy ilyen kis állat, mint én, a hatalmas óriás ellén?

Nainabush igy válaszolt :

— Windigo tátott szájjal alszik. Szaladj be a torkába és harapd ki a szivét. Ha megteszed, olyan széppé teszlek, hogy minden állat irigyelni fog! ■ - •

A menyét ráállt, hogy megpróbálja.

Bemászott Windigo szájába le a torkán, s kiharapta szivét. Windigo rögtön meghalt.

Nainabush olyan boldog volt, hogy kezébe vette a kis menyétet és gyengéden végigsimogatta a fejétől a farka hegyéig. A simogatás nyomán a menyét bundája hófehérré változott, kivéve a farka leghegyét, amely fekete maradt. Mégegyszer végigsimogatta, s a menyét bundája a legszebb aranyosbarna szinre vált. Nainabush betartotta a szavát.

— Megmentetted az életemet, ime a jutalmad. Mindenki csodálni fogja szépségedet. Hófehér lesz a bundád télen, aranybarna egész nyáron.”

így szerezte a menyét azt a gyönyörű bundáját.

JUBILEUMOK

BUDAPEST. — A Parádi Üveggyár alapításának 150- ik, a Herendi Porcelángyárpedig 125-ik évfordulóját ünnepli az idén. Ebből az alkalomból kettős kiállítást ren. deznek a budapesti Iparművészeti Múzeumban.

*

Több mint ezer kutya vesz részt a júniusi, harmadik nemzetközi ebkiállitáson, melyet az alapításának 65 éves jubileumát ünneplő Magyar Ebtenyéstők Szövetsége rendez a budapesti Városligetben. Külföldről eddig 300 ebet neveztek be.

❖

Jakab Bertalan 74 éves, nyugdíjas különös jubileumot ünnepelt, ötven esztendeje hord puskagolyót az oldalában, amely még az első világháborúban érte, eltávolítása azonban veszélyeztette volna életét. Elmondotta: nincs a világon olyan pontos barométer, mint az oldalában lévő golyó. Napokkal előbb megérzi, hogy változik az idő!

— Ha csak ennyiből áll az egész, akkor ön e perctől fogva a házhoz tartozik, — szólt a gróf, anélkül, hogy erről csak egy percig is gondolkodott volna. Nem vette észre Lola ijedelmét, ki azon hiszemben, hogy Feri már elment, belépett s az utolsó szavakat meghallotta. — Ön a mai naptól fogva az uj parádéskocsis. Egébként úgy veszem észre, ön igen ügyes és mint ilyen, más tekintetben is hasznos szolgálatokat fog nekem tenni. Ami a fizetést illeti, meg lesz velem elégedve. Lakása természetesen a kastélyban lesz.

Lola ijedt mozdulatot tett és a grófhoz szeretett volna sietni, megkérni őt, hogy ne vegye a házhoz ezt a fiatalembert. Ámde Soltész egy pillantást vetett rá, melytől Lola elsápadt és veszteg maradt.

— Ezzel az ügy el van intézve, — szólt végezetül a gróf. — És mivel uj állásában grófi házamhoz illően fel is kell ruházkodnia s egyet-mást beszereznie, esetleg apróbb tartozásai is lehetnek, fogja ezt a százast. Ezzel azonban hálám korántsem teljes mértékében leróva. Amit ön tett, ezért én örökre lekötelezettje vagyok!

'— Én pedig a gróf urnák alázatos szolgája, — mondotta Soltész Feri s hangjából úgyszólván kihallatszott az általa elért sikerek fölötti öröm diadalmaskodása.

Ezen szavak után meghajtva magát, kifelé indult. Távozásközben alkalmat vett magának még egy pillantást vetni Lolára, ki bár nem nézett rá, mindamellett égni érezte magán Feri lángoló tekintetét.

Alig högy a távozó betette maga után az ajtót, Lola hirtelen fölemelkedett és búcsút vett atyjától.

—- Vissza kell vonulnom szabómba, — mondotta,

— mert érzem, hogy nyugalomra van szükségem. A szegény öreg János halála roppantul hatott rám. Igazán nagyon sajnálom őt.

— A legszebb halál, mikor valaki kötelességének teljesítése közben hal meg, mint a hü kötelességtudás áldozata, — válaszolt a gróf.

Az ajtóig kisérte Lolát, még egy csókot nyomott homlokára, mire. a csalónő kilépett a tágas oszlopcsarnokba, melybe a lépcsők torkoltak. Abban a pillanatban, midőn egy oszlop mellett elhaladt, annak árnyékából egyszerre előlépett egy nyulánktermetü férfi.

— Ah, Feri! Hallod-e, borzasztó ember vagy te! Mit csináltál? Becsempészted magad ebbe a kastélyba, mely nekem nem is annyira tartózkodási hely, mint inkább börtön. Most te is itt vagy. Oh Feri vesztemre szolgálhat, ha csak szemednek egy tekintetével elárulod, hogy engem ismersz és előéletemről csak egy árva szócskát is elejtesz.

— Bohó, — súgta neki Feri. — Eszem ágában sincs elárulni titkodat! Szövetségestársad leszek, e perctől fogva vállvetve egymás kezére dolgozunk.

Lola heves taglejtéssel ellent akart mondani, Feri azonban szavába vágott:

— Ne riadj vissza tőlem Lola, ne tégy tiltó mozdulatot kezeddel, mert egy napon üthet az óra, melyben szükséged lesz egy megbízható és hü barát közreműködésére és akkor szerencsédnek fogod tartani, hogy oldalad mellett vagyok. Ne gondold ám, hogy a gróf bizalma változatlan és örökké tart. Eljöhet az idő, mikor személyedre és valódiságodra vonatkozólag kételyek támadnak lelkében, akkor majd én leszek az, aki a grófot ezektől a kételyektől megszabadítom,

— akár úgy, akár igy.

Habár egyrészt irtózott is Feritől ebben a helyzetben, másrészt félt is tőle ebben a pillanatban, mégis hévvel nyújtotta feléje kezét.

— Lehetetlen neheztelnem reád, — mondotta. — És ha már itt vagy, légy üdvözölve, mint szövetséges társ! Jól tetted, hogy eljöttél. Ezentúl nagyobb biztonsággal dolgozom és a győzelmet biztosnak tartom. Női Szépség és férfias erő, e kettő együttvéve célhoz kell, hogy vezessen!

— És szeretni fogsz engem ezentúl is, Lola? — kérdezte Feri tompa hangon. — Szemed előtt fog-e mindig lebegni a tőr, melyre nekem a minap megesküdtél?

— Azt hiszem, nincs okod a kételkedésre, Feri. Ámde egy feltételt én is szabok neked. Meg ne kíséreld soha belső szobámhoz közelíteni, vagy éppen annak küszöbét átlépni! Legkivált most, midőn oly közel vagyunk egymáshoz, jobban kell vigyázni és idegenebbeknek kell lennünk, mint valaha.

Feri komoran összehúzta szemöldökét és megragadta Lola kezét. Ez azonban hirtelen visszarántotta és ijedten súgta:

— Lépteket hallok! Valaki sietve jön fel a lépcsőn.

(Folytatjuk)