Független Magyar Hírszolgálat, 1986. március-1987. február (10. évfolyam, 1-12. szám)
1986-10-15 / 8. szám
Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon nem szeretem, ha valaki közülünk amerikai, vagy bármilyen más idegen hatóság előtt keres elégtételt sérelmére — magyar ügyben. Ellopták a pénztárcáját az autóbuszon? Tegyen följelentést a kerületi rendőrségen. Ebben ez a hivatal az illetékes. Bérvitája van a munkahelyén az amerikai főnökével? Természetes, hogy a bírósághoz fordul és ott próbálja érvényesíteni a követelését. Ez oda tartozik. Meggyűlt a baja a szomszédos telek tulajdonosával? Kitől kérhetne tanácsot, ha nem amerikai ügyvédtől? Mindez rendben van. De aki magyar ügyben, magyar és magyar közti vita eldöntése végett szalad amerikai bírósághoz és pereskedik azért, hogy ott bizonyítsa az igazát, nagyon helytelen dolgot cselekszik. Természetes, hogy a magyarok közt vannak ellentétek — hol nincsenek? —, ráadásul a magyar pereskedő fajta (ezt már kifigurázta Arany János is a fülemüléről szóló versében), de a viták, a mi vitáink eldöntését idegenekre bízni, akik úgysem értik azokat s a dolgok hátteréről nincs és nem is lehet fogalmuk, enyhén szólva égbekiáltó naivság. Mindig csodálkoztam az ilyen magyarokon, hogy nem szégyellik szennyesüket, belső ügyeinket idegenek elé teregetni, olyanokat kérve döntőbírói szerepre, akik erre egyszerűen nem illetékesek. És — ismétlem — legtöbbször nem is értik, miről van szó. -Eszembe jut erről egy „régiamerikás" eset: még az első világháború idején történt, hogy két öreg magyar — egyébként szomszédok és jó cimborák — valamin összekapott. Addig-addig, amíg mindketten a bíróságra loholtak és kölcsönösen beperelték egymást — becsületsértésért. A tárgyaláson az amerikai bíró szólította az egyiket: — Magát mivel sértette meg a barátja? —Hát azt mondta, hogy csirkefogó vagyok! A bíró megvakarta a fejét és rábökött a másikra: —Aztán magának meg mi a panasza? —Azt kiabálta rám a sógor, hogy: te hóhányói Tanú is van rá! A bíró egy darabig lapozgatott az iratai között, aztán feltolta a szemüvegét és imigyen oktatta ki a két atyafit: —Menjenek haza békével, aztán egyezzenek meg, hogy maga segít a barátjának megfogni a csirkéket — fordult az egyik komához —, télen meg maga segít havat hányni a szomszédjának — intett a másik felé. Koppintott a fakalapáccsal és lezárta az ügyet. A péreskedők pedig egymásra néztek, vállat vontak és kifelé indultak. —Még jó, hogy nem fogadtunk fiskálist! — dörmögte egyikük a bajsza alatt, a másik meg csak rábólintott. Aztán csendben hazaballagtak — csirkét fogni, meg havat hányni. Hát persze, ügyvéd mindenre akad (még erre a pör're is akadt volna . . .) és mindig van vállalkozó, aki „viszi“ az ügye1*:. Ami nem csoda, mert az ügyvédek elsősorban az ostoba emberekből élnek s annak örülnek, ha perek támadnak. Mindegy, miféle ügyben: egyesületi tisztségek, vagy névhasználat, magyar újságban közölt cikk vélt vagy tényleges valótlanságai, sértődések és sértegetések, meg ehhez hasonlók. Hosszan lehetne még sorolni, de minek? Mindenki jól ismeri a magyar tyúkpereket, amelyeknek rendszerint az a vége, hogy az amerikai ügyvéd megszedi magát, a két pereskedő magyar pedig az alsófehémeműig llerongyolódik. Aztán vagy beleúnnak, vagy kibékülnek. De a nejvető harmadik mindenképp az ügyvéd. __ * Még a pereskedésnél is csúnyább, ha feljelentgeti egyik a másikat. Egyik magyar a másik magyart. Idegen hatóságnál. Szinté hihetetlen, de ilyen is van! Legutóbb például azt hallottam, hogy egy Washingtonban élő jeles egyházi férfiú feljelentette a Vasárnapot és annak egyik szintén papi ember munkatársát, mert bizonyos írások nem nyerték meg a tetszését. A magyar egyházi férfiú egy vatikáni hatósághoz fordult panaszával s ott kérte a magyar újság és a cikkíró megrendszabályozását. Netán megfegyelmezését, megbüntetését, betiltását, felfüggesztését, sarokba állítását, deresre vonását, elhallgattatását, börtönbe csukását (nem kívánt törlendő) és hogy nagyobb nyomatékot adjon a feljelentésnek, még ki is prédikálta az ügyet a templomban. Erre már tényleg nem lehet mit mondani! Akit ennyire elvakítanak az indulatai s aki ennyire nem képes disztingválni, mit lehet és mit nem, aki nem érzi, milyen elkötelezettséget jelent az, hogy ő — a feljelentő — is magyar, és a Vasárnap, meg a munkatárs — a feljelentettek — is magyarok, azzal vitatkozni sem ér- I demes. Kár a szóért, úgysem lehet meggyőzni. Szomorú, hogy manapság ilyesmi megeshetik ... A sajtószabadság és a szabad véleménynyilvánítás nagyobb dicsőségére. A feljelentő bizonyára igen otthon érezné magát pld. a Magyar Népköztársaságban, ahol épp most ítéltek szilenciumra egy neves írót, a minap tiltottak be egy folyóiratot és sűrűn zaklatják azokat, akik a hatalmasoknak nem tetsző írásokkaLjeleatkeznek engedély nélkül terjesztett kiadványokban. A szabad szó-" lásról vallott nézeteivel az illető inkább odaillik, mint-Amerikába. Ahol a sajtó jogait a First Amendment védi. ETa köz-' vélemény, a közgondolkodás. —•—-■ Humoros az ügyben, hogy a feljelentgető nem átall filippikájában éppen az amerikai törvényekre hivatkozni, amikor az „izgató“ (?!) cikkek ellen protestál. Amerikai törvényekkel szájkosarat rakni a sajtóra? Nn y 1NDEPENDENT HUNGARIAN NEWS SERVICE FÜGGETLEN MAGYAR HÍRSZOLGÁLAT c/o George Stirling 7245 Parkwood Ct. Falls Church,VA 22042 T
