Veszprémi Független Hirlap, 1893 (12. évfolyam, 1-54. szám)
1893-01-28 / 4. szám
Veszprém, 1893, XIII. évfolyam. 4. szám, Szombat, jan. 28. VESZPR FÜGGETLEN HÍRLAP Megjeleli minden szombaton, — A lap ara: egész évre 6 frt; vre I frt 50 kr; egyes szám ára 15 kr. HirdetéSbk petitsora 6 kr.; nyilt-tér petit-tere 20 kr.; 30 kr. kincstári i.letek — A hírlap irodája: Petifi intézet Veszprém, Szabadi-utcza. Az ínség a városban. Veszprém, 189S. jan 28. A város szegény polgárai közt dúló Ínségről, kevés embernek van fogalma. Csak a hatóság, meg a vár nrai tudnak róla, hová sószegény nép százával dönti könyörgő instan- cziáit. A hatóság fi a vár lakók eddig is megtették ez irányban, humánus kötelességüket. A szegényház fentartása anélkül, hogy ezáltal újabb pótteher hárult volna a polgárságra, arra vall, hogy a hatóság lelkiismeretes gondjába vette a szegényházat. Hétröl-hétre nyugtázza a polgármester az e ozélra gyűjtött adományokat hírlapunkban s a rendőrkapitányi hivatal is évek óta állandó gyűjtéssel támogatja ez intézetet. Ezen telül a heti segélyezésekkel is több száz szegényt istdpol a város 1 úgy a pöspökházról, mint az összes kanonoki házakról tudjuk, hogy mindeDÍkbeo naponta igen sok szegény számára rendes ebédet főznek. Emellett a Bajzáth-alap s egyéb jótékony alapítványokból időről- időre nagyobb összegeket folyósít a papság a váróéi szegények javára, eltekintve attól, hogy naponta csaknem bucsut-jár a szegény nép a vár házaiba ajtórói-ajtóra. A szegény nép hiába keres műn kát; nem talál. Forgalom nincs; az utak alig egy-két napig járhatók, aztán ismét hótorlaszokkal van elzárva a város a külvilágtól. E télen már három Ízben volt igy elhavazva az egész város, két Ízben álló egy- egy héten át. Hát hogyan jusson igy kenyér- keresethez, munkához a szegény munkásosztály ? Akinek szive van, az veleérez most a szegény nép nyomorával. De hát hogyan segéljünk rajtuk!? A város maga is szegény. Hatóság és a papság napról-napra agyis elég segélyt oszt ki szegényeink közt. Bizony e tényezőkre nem ap- pellálhatunk. A városi tanács e héten is foglalkozott szegényeink Ínségével. A tanácsosok s a rendőrkapitányság szívfacsaró képét tárták itt fel, a városban dúló nyomornak. De hát mit tehet a tanács is ?.... A házanként való gyűjtés morális kényszerét nem szabad rápresszálni a polgárságra. Az aligmult újév terhei i a sokféle egyéb gyűjtések, ezt a lehetőséget teljesen kizárják. A segély gyűjtés e nemének mi is ellenei vagyunk. De épen igy most nem nyithatunk ingyenes népkonyhát sem a szegényeknek. Mert ezt- is csak há- zankinti segély gyűjtésből, lehet fen- tartani s a legutóbbi népkonyha is 5000 frtba került. Ám; akkor még volt némi pénzmaradvány a temetőhegyi nagy tűzvészre kapott segély- pénzből ; ezt föllehetett e^czélra használni. Ma már ily retfdkivüli segélyre a népkonyha nem számíthat. Azt hisszük, nem lehet ily körülmények közt másként az embersze- retetet gyakoro nunk, mint hogyha a két jótékony nöegyletet fölkérjük, hogy tánc/.czal egybekötne egy közvacsorát rendezzenek szegényeink javára. A módosabb családok szívesen fognak e czélra egy-két tál ételt vagy pár üveg bort jegyezni, esetleg néhány forintot áldozni e czélra. A ház.ankénti gyűjtéssel*, a kevésbé módosabb osztály nem sujtatik s a közvacsora, mely mindig pár száz frtot jövedelmez, mégis pétrejön — I amellett, hogy ifjaink-leányaink jól mulatnak (hisz a kq'/vacsoránál népszerűbb, kedvesebb estély nem képzelhető!) a városi szegény népen mégis lehetőleg segitve lesz. A városi Ínség enyhitésjét másként nem eszközölhetjük. Hisszük, hogy indítványunk, épen indokolása miatt, a polgárság közvéleményével fog találkozni. Jótékony nőegyletünk ! kedves el- nöknöit I válaszmányát :pedig úgy ismerjük, hogy az irgalom szava — mely szegény nyomorultai okért e sorainkban hangra kelt — visszhangot fog adni szivük dobogásában. Isten pedig számba vészi ezt. Zöldo ltványok nagyban való előállítása az iskolában. Nem a szerénytelenség, hanem az igazság nyilatkozata részünkről, ha azt állítjuk, hogy a „Síölözeti és Borászati Lap“ a phylloxera elleni harczban az 'első- volt, mfly az amerikai szőlöfajok, fikép az ellentálló anyagoknak alkalmas ^ fajok tenyészetét ismertette és ajánlotta; — mely daczára a sok ellenségeskedésnek — kezdettől fogva lazok művelése mellett tántorithaflanal har- czolt; mely a külötnbözqi oltási és művelési módokat folyton: tárgyilagosan közölte és a különféle fajoknak tulajdonságaira valóftekintettel a nézel eket tisztázta. Egyszóval lapunk a rekonstruktió nagy . munkájának minden egyes mozzanatát valódi értéke szerint tárgyalta és olvasóit tevékenységre, kitartásra s ügyszeretetre buzdította. : Mindezek után nagy megnyugvásunkra registrálhatjnk azon tényt, hogy termelőinknél az a m e r i k ai fajok iránti bizalom illa n d <5 gyökeret vert. A phylloxera elleni közös liarcz! Annyival nagyobb örömünkre szolgál konstatálhatnunk, hogy a magánérdek harcza hazánk szőlőszeté- nek rekonstruálása terén már megszűnt. Mindnyájan ösmerjük a York Madeira kitűnő tulajdonságait, tudjuk bogy a Ripária fajok jó alanyt szolgáltatnak; tisztázva van a Jac- quez értéke; uincs többé harcz a zöldoltás ellen; a fás oltás fontosságát mindenki becsüli; kizárólagos oltási mód nem létezik. De jól ós- merjük az angol nyelves oltást, az ékelési, a párosítást stb. is. Saját tapasztalataiakból tudjuk, bogy az oltott tőkék mily szép termést adnak, valamint annak tudatától át vagyunk hatva, hogy szőlőművelés nélkül Magyarország nem létezhetik, s hogy hazánk szőlószetét nemcsak azelőtti foutosságára, de sokkal magasabb fokra emelni édes mindnyájunk hazafiul kötelessége. E nagy munkában volt s lesz lapunk a jövőben is olvasóinak hű tanácsadója. Mindnyájan tudjuk, hogy mily nehézséggel jár az oltványok 11 ö á 11 i t á § a, különösen ha azoknak ezrek és százezrekre menő szűk- I ségét látjuk. Azért nem mulaszthatjuk el egy körülményt is emlités nélkül hagyni, mely által azon helyzetbe juthatunk, hogy rövid idő alatt minél több oltványt bírjunk elóál- litani. Jelenleg is ennek egy újabb módját akarjuk bemutatni t. olvasóinknak s ez a zöldoltás alkalmazása az iskolában. Eddig csak az anyatökék zölden való oltását ösmertük. Hol' venyigét termesztünk és azokat szétvágjuk, osztályozzuk, iskoláztatjuk és oltjuk: jól tudjuk, hogy ott hulladék venyigék is vannak nagy mennyiségben. Hulladék venyigéknek nevezzük azon rövidebb venyigéket, melyek a rendes hosszúság méretét már meg nem ütik; tehát 50 cratnél rövidebbek. Ezen venyigék legalkalmasabbak az iskolában való zöld oltásra. Sajátságos, hogy ezen rövid, eddig már csak hulladék számba ment venyigék, ha iskoláztatjuk | kissé gondozzuk, kitűnő oltási alanyanyagot szolgáltatnak ; sőt ha iskolánkat ekként akarjuk berendezni, de hulladék venyigéink nincsenek, ez esetben a rendes venyigéket kétfelé, 25—30 cmt. hosszúságra szétvágjuk s úgy rakjuk el. Hogy ily rövid venyigék kis gondozás mellett oly feltűnő szépen diszlenek, annak magyarázatát abban találjuk, hogy gyökereik, miután a venyigék rövidek, a talaj felső tápdús rétegében képződnek és tenyésznek és itt elegendő táplálékot találva, erős növekedésnek indulnak. Igen természetes, a gondozás első főkelléke abból áll, hogy állandóan száraz időjáráskor megöntözzük ültetésünket s kapálás által a talajt folyton nyitva s gyommentesen tartjuk. Hógy az eredmény minél tökéletesebb legyen, az iskolának szánt helyet olyképen választjuk meg, hogy közel legyen valamely vízhez, valamint jól müveit, trágyázott föld legyen. Az iskoláztatásnál elegendő, ha a I venyige 2—3 rügves ; ha a rügyek sűrűén volnának, 4 rügyes is lehet. Az iskolában, mint rendesen 60 —70 cmt. távolra csináljuk egymástól a sorokat s 8 —10 cmtre teszünk be egy-egy venyigét. A venyige alsó részéhez a főidet ültető fával kissé oda szorit.jnk. A venyige felső rügye a földdel szineljen, avagy 1—2 cmtrrel feljebb is lehet, és homokkal a kiszáradás ellen megóvandó, betakarjuk. Az első évben más dolgunk nincs, mint szükség szerint a földet a gyomtól tisztán tartani, ha nagy volna a szárazság, jól megöntözni, őszszel a földet kissé felhúzni vagy betakarni, fedni. A második év tavaszán az iskolát felnyitjuk s a venyigéket egy szemre megmetszük. Ha már hajtanak, letisztítjuk, és csak egy hajtást, a legerősebbet hagyjuk meg. MidŐu már annyira megnőttek, hogy 25- 35 cm. magasságban beolthatók, sorban mindeniket ziílden beoltjuk, majd két-három hét múlva, ha a nemes szem már zsen- düi, az alanyon az eddig kifejlődött hónaljhajtásokat kitörjük. Az oltást már májusban kezdjük s júniusban is folytatjuk, mely időben az első oltásnál meg nem eredt alanyra újra, az erőteljesen fejlődő oldalhajtásba másodszor oltunk. Júniusban ez oltás még elég jókor van, hogy őszig be is érjen. Ha a Ripáriák hajtásai vékonyak volnának, talán 2—3 milliméter vastagok, — akkor azok beoltásához az európai tőkék hónaljhajtásai is alkalmasak. Ily vékony vesszők legjobb oltásmódja a párosítás melyet a „Szőlészeti és Borászati Lap“ 1890. év 15—16 számaiban körülményesen s rajzokkal kisérve irtunk le. Hogy megfogant zöldoltványaink minél tökéletesebben fejlődjenek, nem szabad elmulasztanunk azok felköté- sét. E czélra legczélszerühb a sorok hosszában 20—25 cmt. magasságban sodronyt vagy vékony rudakat, lé- czeket huzni. A megfogant oltványoknál az »111 nyon fejlődő hónaljhajtásokat ismételve letördeljük, a hányszor csak njak fejlődnek. Késő őszszel, úgy novemberben, az iskolát kiszedjük, az oltványokat a vadvesszőktól elkülönítve csomóba kötjük s megfagyás s kiszáradás elleni megóvás szempontjából pinezé- ben vagy melegágyban elvermeljük Az eredmény az lehet, hogy az 1893. év tavaszán iskoláztatott rövid Ripária dugványokból már 1894. évi őszszel kiültetésre alkalmas oltványokat nyerhetünk. Hinni merjük, hogy ezen mód hazánkban rövid idő alait általánosságban el fog terjedni s főkép a kereskedelmi telepeken nagy meny- nyiségü zöldoltványok előállítására nagyban fog alkalmaztatni. Kassa, 1893. jan. 23. Maurer János. VIDÉK. gasztos hivatást, melylyel hazája és embertársainak tartozik. Azon férfiak egyikének ismerjük mi, évek hossza során át a polgári erényekben gazdag tek. főszolgabíró urunkat, ki negyedszázados bírói pályáján nemcsak a törvénykezés közigazgatás tág mezején, hanem a társadalom minden rétegében is, igazságszeretete, tapintatos eljárása, önzetlen hazafisága és salaktalan jelleme által magának maradaudó tiszteletet és elismerést vivott ki. Ezen szép, jó és nemes tulajdonságainál fogva üdvözlöm én ma itt a járás összes községei elöljárósága nevében szeretve tisztelt tek. főszolgabíró urat, negyedszázados közszolgálata teréD, mely alkalommal, ha lehetséges volna, jóságos nevét hal- hatatlanitanánk, ha tehetségünkben állana, hálából aranyakkal fizetnénk, de mi mindezek valósítására képesek nem vagyunk. Azonban van valamink, amivel szolgálni tudunk, és ez, a kebleinkben rejlő szív, ezt adjak tekintetességednek, ennek mélyéből kérjük az Istent, hogy tartsa meg tek. főszolgabíró urat még igen soká, családja boldogságára, járásunk díszére és tisztelői örömére. Isten tartsa! Isten éltesse ! Egy szolgabiró jnbilenma (A „Veszprémi Független Hírlap“ szert,) Devecser, jan. 26. Foljó évi jan. hó 21-én tartatott aneg, az ez idei sorshúzás Devecser- ben, mely alkalommal a járási jegyzői kar és községi elöljáróság nevében, Noszlopy Viktor járási fö- szolgabiró negyedszázados bírói pályáján szerzett érdemeiért Schill János padragi körjegyző által üdvö- zöltetett. Ha a közigazgatás terén szerzett bokros érdemeinél fogva, valaki a mai közállapotok között az elisrae rés valódi értelmét és osztatlan sze retetét magának kiérdemelte, úgy azt Noszlopy Viktor íőszolgabiró valóban megérdemelte. Az üdvözlő-beszéd szövege ez volt: Mélyen tisztelt tele. főszolgabíró ur! Tisztelt községi elöljáróság 1 Édes mindnyájan tudjuk, bogy a lefolyt év sok kívánni valót hagyott maga után hátra, de egyben mégis reánk nézve kedves és felejthetetlen emlékkel végződött, miért szeretett tek. főszolgabíró urunk negyedszázados birói működését örökítette meg, a járás osztatlan szeretete és örömére. Oly idő ez, mely az emberek életében korszakot képez, s mely idő alatt a férfiú betöltheti azon maA balaton-fíiredi szeretetház köszöneté. A balatonfüredi Erzsébet szeret- ház igazgatótanácsa Nagy3. és Főt. vizeki Talüán Ede zágrábi prépostkanonok urnák azon alkalomból, hogy ezen szeretetháznak most már a negyedik évi január havában mindig száz-száz frtot kegyes küldeni alapítványi tőkéül, a saját nevére, köszönet-iratot küldött el: Nagyságos és Főtisztelendő Prépost - Kanonok Ur! Folyó hó 12-én utalványozott neyyt- dik száz frtot, mélyet Nagyságod a balaton-füredi Erzsébet szeretetház részére, minteyy alapítványát volt kegyes küldeni, megkaptuk. Nem szándékunk ezúttal sem Nagyságodnak dicsérő szavakat zengeni, mert a jó cselekedetek dicséretre nem szorulnák, azt meg nem tűrik; engedje meg azonban Nagyságod, hogy hálánkat fejezzük ki iránta ugy a magunk részéről, mint az igazgatótanács nevében is; és ehhez legyen szabad csatolnunk még azon jó kivánatunkat, hogy Nagyságodat a Mindenek-Alkotója igen-igen sokáig tartsa meg a legjobb egészségben s boldogságban. TAECZA.» L Vissza térve. El messze, messze — feledni a múltat — Hol ismeretlen róna, völgy, orom; S ha meghalok — a kínok vándoráról — Ne tudja senki, ki volt egykoron. Repültem egykor, mint a vadmadár repül, ha Pel nyit előtte az unott kálit: Kopár bér ezekről — dús völgyekre szállva Pihenni hitt az illatos csalit. c Utt — hol a virány hervadást nem ismer, [ Kékebb az ég, a csillag fényesebb, Balzsamot hordoz a berek fuvalma, Megenyhül a kin, gyógyul tán a seb... Ott — hol a tenger méla mormolása Közt álmodik egy-egy rózsás sziget; Ott: oda vágytam és vivém magammal Gyógyítani ezt a beteg szivet. Midőn először megláttam a tengert. — Szent áhitat szállotta meg szivem — Melynek csodás fenségü orgonáján Az isten ujja sohasem pihen; Ki egyszer hallá, többé nem felejti, Akkordja átrezeg szivén és agyon, Mert e lángokban, mely az űrt betölti — „Együtt mélység és magasság“ vagyon. Oh/ szép a tenger: midőn kél a hajnal Es bíbor-ajka rá csókot lehel; Felnyílik a mpwiy szeplőtlen azúrja, Mint egy óriás liliotn-kehely.... Vagy, ha — - Villogó villámostorával — Csattogva csapkod az istenharag: S a fehér tajtékká korbácsolt hullám X setét felhők méhébe harap. Es szép, —■ midőn e fellázzadt Titánnak i Kifáradt harcza már legyőzve lett; | -S a szelíd béke képe — a szivái'vány — * t Hidat von a nagy mindenség felett. \A kék víznek felszálló kodéból YElőtünik a zászlós révü párt : r I Amelynek ingó árboczrendjébe \VHajónk — vitorlát feszítve — tart. De lelkem — ez a fájó sebzett lélek "Pihenni — sehol, soha nem tudott: Habár, pazar kincstárait kit dófa Egymásután, kelet, dél és nyűgöt. Eltompul, fásul — bolygó ut/k közben — Megszállja önsúlyával a közöny ; S az a régi seb... ismét újra vérzik, Fel-felsajog; bármiként kötözöm. A Monte Maggiore büszke orma, Az égbe nyúló havas AlpesekA A lagúnáknak márvány palotai, — Avagy útirányt bárhová veszek — Mind-mitid elveszti bűvölő varázsát, Ha azt a vándorszellőt kattgmpm: Mely rólad suttog, titkaid regtíi, Te visszahívó tündér ; Bal »tort! Csak vissza... vissza, mint izzA zsarátnok Eget a honvágy, későn és kor A Hiába gyöngyöz a szimoszi nektár, Nem oltja ezt Cziprusz aranyiéra! A pálmaerdők árnyas ligetébeiL Hiába csattog a dalos madár :j, Lelkem csak vissza-vissza vágjál, Szárnyszegetten, összetörve bán! ...És visszatértem elhagyott hazámba. Hol hólesőm fája sarjadt egykoron ; Nem vágyva mást: csupán egy sir hlyet, mely Keblére zárja szendergő porom. Mert. kong az óra —r ismét indilóra — 5 érzem, tudom, hogy ez ut végtelen: Ahonnét -- többé nincsen visszatérés, Ff loldódik az alkotó elem... A lélfk: — mint az illat a vjrigról — Elszáll, ki tudja, merre és hova I / A szív: nem érez, és az agy nem eszmél; Csak álmodik... s nem ébred fel soha... —9 Borulj rám sírok csendes, héuta éje! Ringasd álomra meggyötört szivem: Melyben a — szenvedések vándorának — Fájdalma megszün, kínja elpihen. soós Ányos. T7"a,llonn.á,s©lzMiért szeretlek ? Sokáig nem láttalak, örökkévalóságnak tetszett a távoliét, s mikor szivem lázas dobogása megsúgta, hogy közelemben vagy, repeső örömmel siettem látásodra, hogy szép szemedbe nézve, előttem lássam a paradicsomot ..... Ajkam elnémult lelkem gyö nyörbe úszott-, szivem heves dobogása zsdbbasztó érzésben ringatta egész valómat.... Te rám mosolyogtál azokkal a kedvesen csicsergő ajkakkal, szemeidből biztató sugár lövelt felém, egész arezod üdvöt, boldogságot hirdetett - s elgondolom, hogy ifjú szivedben mily kellemes érzés honolt, mikor láttad, hogy a szegény ifjú csak tőled várja a biztató tekintetet, hogy szerelmének magasztos oltárát előtted épitse föl. Mily elragadóan szép voltál akkor!.... okos kis fejedet piczike piros kendő födte be s néhány hajfürt oly emelővé tette szabályos homlokodat, hogy gondolatomban csókot leheltem meguyerő arezodra. Oly sokat szerettél volna egyszerre elmondani élményeidből szegény barátodnak, kit a sors messze elragadott tőled s aki gondolatban látta maga előtt kedves alakodat! Oly csodálni való jelenség voltál abban a tőzsás kertben. Arczodon a szeretet glóriája sugárzott, üdesége ifjú szived tiszta érzését tükrözte felém és mosolyod a nemes lélek nyugodtságát sejtette velem. Félve nyúltam kis kacsőd után s kérdőié g emeltem hozzád tekintetemet, vájjon szabad-e élveznem e csekély boldogságot. Te ingerlő mosolylyal húzódtál vissza, mint a kis gerle, ba himje csókjáért eped. Naiv félénkséggel néztél körül, ba vájjon avatatlan szemek nem lesnek-e ránk a bokrok közül s én szerelmem őszinteségének hitében ajkaimhoz vittem a most már átengedett kezecskéket. Rajuk lehelt csókjaim hosszú szenvedés és tengersok bánat visszafojtott vallomásai lettek. S ba kitudták volna fejezni zaklatott kedélyem «okszerű érzelmét, ha fösteni tudták volna előtted azt az ártatlan örömet, melyet kezed érintése szerzett: óh akkor te, kis százszorszép teljesen megértedted volna szenvedő barátod néma arczának vallomásait!.... Többé már nem ellenkeztél, hisz láttad, bogy a régi tiszta érzelem vezetett most is eléd, s bár nem vallottam meg ismét, hogy szerelmem most is végtelen irántad, bár nem adtam szavakat szivem forró óhajának, hogy tolmácsolják belső kis világod barmattisztaságát, mikor rólad gondolkoztam: eszembe juthatott némaságomról a költő szava : „Nem érez az, ki érez Szavakkal mondhatót!“.,. Rajtam nyugtattad elégült tekintetedet, reménysugárb lövelt felém szép szemed ragyogása s olyan kedves, oly megnyerő és szivig ható hangon kérdezted tőlem „miért szeretlek én téged oly nagyon!?* Édes Istenem! Hogy tudnám én föltárni avatatlan kezekkel a teremtés fönségea titkát előtted, a parányi szivnek rejtőkét? Lebetne-e hálandó embernek az az ible- tésszerü tehetség, bogy a szív ezernyi érzelmének, vágyáuak biztos okát adhassa ? Vájjon a rokonlelkeknek mi súgja meg első tekintetre, hogy ők egymásnak vannak teremtve? Hogyan tudnók való szerelmünk bevét igazolni, ha egyszer a szív csodálatos alkotása is, a maga ezernyi zsibongó érzelmével, egy ériás talány a természetvizsgálók bölcsessége előtt ? Okát adjuk mindennek, kutatunk az ég végtelen űrében 8 a föld alatt reméljük az eget* megszámláljuk a milliárd csillagot, szembe- szálluuk a természettel, daczolunk az elemekkel s a tudomány lehetetlenségeket valósit meg korlátolt eszünk előtt: s vájjon akadt-e már a híres világbölcsek közt csak egy is, ki érzelmeinek diádéin koszorúját, a szerelmet, meg tudta \olna magyarázni ..... Látjuk, hogy megjelenik előttünk a bájos alak, szivünkbe lassankint hívatlan érzelem lopódzik, mely kéjes an- dalgással és rettegő féltékenységgel csüng a szép lényen s ha megkérdeznék eszünket, vájjon honnan e sxokbalan dobogása a szivnek, miért e remegő izgatottsága a léleknek, hí őt látjuk, s bonnau a hallgatóság, miért pihen a nyelv, a mely azelőtt hü szolgája volt a gondolatoknak: vájjon tud-e minderre f del ni a világbölcs, ki kutatta a szív titkos rekeszeit, megszámlálta véredényeit s képet nyújt az egész bensőről, melynek minden zugát alaposan ismeri? Vagy a megigézett lény, ki közvetlenül fogadja s érzi a hatást, melyet szivére, annak dobogására és lelkének összes gondolatára a bálványozott alak megjelenése tett: vájjon tudná-e elfogatható okát adni előttünk, oly heves indulatba nem hozott elfogulatlan szemlélők előtt, hogy „miért“ szereti szent kép gyanánt csodált kedvesét? „Mert szeretem !* — ez lenne a válasz, hisz e „miért* kérdés végre is megoldhatatlan talányba bzögellik össze, mert megfejtése túlhaladja az emberi gondolkodást. E*t susogtam én is, de ba komolyan magamba szállva lelki szemeim előtt le- beg gyönyörű szép arezod, ba látom ékes termetedet, melynek behízelgő formasága vetekedik a liliom karcsúságával, ha visz- szagondolok szép lelked sokszoros megnyilatkozására, mikor csodálva gyönyörködtem csengő hangod csicsergő kedvességében, ba belenéztem azokba a ragyogó szemekbe, melyekben előttem egészen ismeretlen elragadó és tündéri kis paradicsom tárult föl, kecsegtetve boldogsággal, csalogatva bájjal és gyönyörrel eddig csak epekedő lelkemet: óh ! akkor tudom és érzem, hogy „mi rtw szeretlek?! Mikor először dobbant meg szivem az ismeretlen érzelem kábitó hatásától: a te szép arezod tűnt fel előttem ! Mikor lelkem ifjú képzőimével nyugtalan vágygyal kutatta s fürkészte nemed tarka koszorújában azt a virágot, mellyel magát föléke- siteni akarta: a te bájos alakodban nyugodott meg tekintetem! Mikor az élet gondjai 1 er os k asz to t fák vállamat s a fáradt lélek pihenni akart, hogy a megélhetés terhes oldalát feledje s boldog per ezeket is élvezzen: csak rád kellett gondolnom és lelkem visszanyerte rugékonyságát, munkakedvem megtért, mert biztatott a remény hogy éreted fáradok!... Mikor az ifjú felnőtt s emberré lett, érzelmeit az élet- önkényes csapásai és a sors szeszélye megfosztó himpórától, mert a költő zo- mánezot lepattogtatta róla a sors vihara: csak egy szent s hiven őrzött érzelem maradt meg benne: ez szerelme volt irántad. Minden más érzelmet átalakított benne a sors, de ez megmaradt költői szépségében !.,.. Mikor csapások érték, mikor az élet komor oldala unottá tette a létet, mikor a fárasztó küzdés nem nyerte meg bérét, mikor a gyermekeiét képzeleti világát a lelketlen sors s a gonosz emberek megiosztották ékességétől s az ifjú. lélek nem bírva a nyomasztó valót, leroskadni készült: csak egy tekintet üde szép arezodra, egy biztató szó mosolygó ajkadról, feledtet mindent s oly buzgón sóhajtott hozzád, mintha oltárképe lettel volna szive- nek-lelkének ! Mikor megismertem az életet s rut oldala sötét komorságával elvette kedv emet e földi vándorlástól, mikor a „felebará tok“ kárörvendő arczczal mosolyogtak ba le- bangoltságomban borús lett arczom, mert egyenkiut láttám ifjú lelkem szép reményeinek kegyetlen szétbomlását teljesítetlenül : egy angyalarczra vágytam, mely ugy vigasztaljon életuntságomban, mint a a bűnöst a Mandonna megdicsőült arcza: és te bájos vonásaiddal, szelíd szép arezod- dal olyan ártatlan üdeségében tükröztek felém a mohó vágygyal keresett angyal- arezod, hogy lelkem f5lp ínczélozódotfc a sors ellen s én kihivólag folyattam a har- ezot az élettel: te érted! Mikor a szív lassankint átment már minden őt megillető érzelmem s vágya egy leány felé irányult, ki rokonérzelemmel kisérje őt lópten-nyomon: csak rád kellett goudoluom s benned feltaláltam, a mit kerestem! Mikor a szív űrt és hiányt érzett, ba örömét s bánátiját nem közölhette senkivel, mert hiányzott a bizalmas barátné, ki az élet harczának optikai beVJ
