Veszprémi Független Hirlap, 1885 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1885-03-07 / 10. szám
Veszprém, 1885. Ötödik évfolyam. 10. sz. Szombat, márezius 7. Előfizetési árak: Egdsz évre ......................6 fffc — kr. Fé lévre.....................3 fit — kr. Ne gyedévre .... 1 írt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó- hivatalban. Megjeleli minden szombaton. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, Palotai-ütcza, Weisz-ház emelete, küldendők. = HIRDETÉSEK és NYÍLTTEREK = kiadó-hivatalban fogadtatnak el. — Egy hasábos petitsor (tere) G kr,; nyilttér petitsora 20 kr., s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. Szerkesztőség: Veszprém, Palotai-utcza, Weisz-ház emelete, hová a lap szellemi részét illető közleményei, küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Kivándorlás Amerikába. Veszprém, márcz. 6. Veszprém megyei péterdi tudósítónknak lapunk mai számában közlütt értesítése szerint, a kivándorlási láz már nemcsak felvidéki tótjaink közt pusztít, hanem átragadt már a mi veszprémmegyei magyarjainkra is. Ezekhez a szerencsétlen embereinkhez van egy pár komoly szavam. Vegyék jó szívvel s ha aztán mégis útra kelnek, majd emlékezzenek azokra vissza, ha nyakukba szakad az Ínség és nyomor — ott túl a tengeren. Tizenkét év alatt, tengerészként, négy Ízben jártam Amerikában s összevissza három évnél többet töltöttem amerikai földön. Meglehetősen ismerem az újvilág viszonyait, a munkás kérdést s az iparügyeket s folyton velük érintkezvén, ismerem az amerikai magyarok helyzetét úgy, amint van s amint azt itthon bajos elképzelni. Ami ottan élő magyar honfitársaink száma sok ezerre megy. Magában New-York városában van legalább is 10—12 ezer magyar, kik azonban nem élnek valami barátságos solidaritásban, amint azt azon körülmény is igazolja, hogy 16 külön klubból s egyletet alkotva — egyik egylet sem valami nagyon életképes. Legerösb talán a grand-streeti „Hungarian Society“' melynek élén Malocsay Fe- rencz new-yorkr közjegyé hazánkfia áll s mely nem ! egeszen 2o0 tagot számlál. Szó sincs róla, vau e magyar hazánkfiai közt gazdag ember nem egy, A milliomos ember se igen ritka köztük; de hát az onnan van, hogy az újvilágban sokkal muukaszeretőbb, dolgosabb a magyar ember, mint itthon s nem irtózik a legnehezebb munkától sem. Amely munkára benszülött yankee is alig vállalkozik, az megtalálja ott emberét az emigráns magyarban s igy nem csoda, hogy az ipar, kereskedelem, sót a hivatalos branch-ok mindeuikébeu ott látjuk a mi hazánkfiait serény dologban, hasznos munkásságban. Hogy aztán a megfeszített munkának üdvös eredménye van — az kétségtelen; de hát az itthon is úgy lehet s azért meg nem szükséges Amerikába kivándorolni. Igaz, hogy ott a közönséges munkásdíj egy napra 2 dollar; ami 4 írt 40 krnak felel meg a nn o. é. pénzünkben; de az is igaz, hogy a legegyszerűbb ellátás is (hogy épen nem nyomorgás a neve) naponkint 1 dollar-ba kerül; a lakás ezenfelül méregdrága, a jó bort patikában árulják, egy öltözet ruha egész vagyont képvisel s a legrongyabb s legolcsóbb szivar 5 czent-be, 11 krajczárba kerül. Hát valami sokat uem takaríthat meg az ember a 2 dollar-ból, de hát 1—2 év alatt több munkabérre is szert tehet az ügyes ember s akkor elkezdheti a takarékos tőkegyűjtést. Nyolcz-tiz óv előtt még jobb üzleti viszonyok voltak Amerikában. Óriási exportja volt; de azóta a vén Európa is meggondolta a dolgot; hajmeresztő vámtarifákkal támadták meg az egyes államok Amerika kivitelét, s igy a vámon való veszteségét kénytelen volt az otthon való réven, a munkások bérén paralizálni s tényleg ma már 40 — 50 százalékkal olcsóbb is ott a munka, mint akkoron, mely árcsökkenéshez természetesen a nagymérvű munkás- bevándorlás is hozzájárult; magából Magyarországból egyetlen évben, tavaly nem kevesebb, mint 16.400 felvidéki tót emigrálván ki. A lapokból tudjuk, hogy az olyan szerencsétlen atyánkfiái, kik kellő nyelvismeret nélkül Jépuek Amerika földére, ott valóban szomorú sorsnak néznek elébe. A farmerek úgy veszik-adják őket, mint a barmokat s nagyobb részük elpusztul a rettentő terhes munka alatt, mielőtt vissza tudnának menekülni az elhagyott édes hazába. Számtalanszor irtani én is, Liptay Pál irótár- sam is, ki egyidejűleg utazott velem az uj világban, a kivándorlóit magyarok ottani nyomorúságáról. A „Vasárnapi Újság“, „Pesti Napló“ „Fester Lloyd“- hasábjain töbo száz czikkben vázoltam e szegény emberek szerencsétlenségét evröi-évre, de hát öreg hiba, hogy a szegény ember nem olvas újságot. Ha igy tisztába jöttek volna az ott reájuk váró sorssal, bizony kevesebben bomlottak volna át az üozeánon s kevesebben pusztultak volna el — az Ígéret földén. A legnagyobb leikiismeretlensóg az, hogy a kivándorlási ügynökök eget-föider jgernek a kivándorolni készülőknek; arany színekkel festik a yankee- életet; jót állanak, hogy 2—3 ev alatt meg keli gazdagodnia a kivándorlónak stb. Pedig hát ezek a tolvaj ágensek tulajdonképeu egyébbel sem törődnek, mint avval, hogy egy egy hajójegyet sózzanak a szegény kivándorló nyakáoa, amely után busás províziót húznak az illető hajózási társaságtól. A „Uastie Harden“ intézményt meg pláne siilt- galauib-raktárnak festik. Hat elmondom, mi az, New York város a Hudson folyamnak, mely 8-,szór, 10-szer szélesebb a Dunánál, deltáján épült, vagyis azon a homokzátonyon, mely a folyónak az atlanti Oozeánba torkollásánál természetszerűleg keletkezett. A város legkeletibb végpoutjáu, az Oczeau felöli csúcson, áll egy óriási gömbölyű épület, arnphi- theatr műszerül eg építve. Valamikor ezirkusz voit ; most a kivándorlókat segítő jótékony egyesület s feleT Á R C Z A. Circumdederunt. , . (1885. márcz. 5.) Halaira válsz, kis Fatimám, Még csak alig, hogy voltál — Még nedvesít a vizkereszt F tömjénes még az oltár! A pap imája alig ért Teérted föl az égre. . . ti a siralom könnyűje ült tizemembe izzva, égve! Majd sírok hosszú éjeken ti vigasztalódom majdan, Hogy láttam sok-sok csillagot Tengerbe hullni hajdan _ Hu llám borult reájuk Hs odavolt a fény .... Majd oda megyek én is, Hová te most, szegény! Kompoíihy Tivadar. 1848. Márezius 15. Irta : Jókai Mór. Mi történt az első „talpra magyar!“ kiáltás után? Annak a hágj ományát úgy tudja már minden ember, mint a bibliai történeteket. De mit csináljunk ennyi talpra állított magyarral ? A talpra állt embernek ellenlábasai is támadnak. Volt lelkesedés, áldozatkészség, testvérszeretet, büuboosánat, jobbágy hűség, hengerelem, bátorság s az mind ezen az egy napon született. A rég elmúlt napok dicsősége nem melengeti már szivemet; de az eredmény a hideg öubiráló előtt is örökké nagy marad. A nép felszabadítása a jobbágyság alól. Azért ne beszéljünk arról többé, hogy szép ragyogó dicső nap volt márezius iő-fice : ismerjük el, hogy „szükséges nap volt !“ Szükség volt egy napra, mely fólretaszitsa a törvényhozás ócska klepsidráját, s lökést adjon az időnek, mely a nemzetet évtizedekkel előbbre viszi. Szükség voh, hogy rögtön, rendkívüli nyilváuulás által szakítson a nemzet a múlt balfogalmaival, hogy egyszerre jusson erejének tudatára. Elölte állt a galiczai példa, hogy mire képes egy elnyomott nép, ha azt az abszolutizmus véres eszközéül akarja használni. A lengyel gyász a umlt év tanulsága volt s nem lehetett tudni, hogy ugyanaz a hatalom enged-e még egy évet a magyar nemzetnek a deliberálásra ? Sietni kellett; — és aztán követelni egyszerre mindent, a mihez a nemzetnek joga vau, ami életének föltétele. És követelni azt egyhangúlag. S az egyhangú követelés sikerült, győzött; csak hang volt; nem követte vér, mégis diadal termett nyomán. Az országgyűlés elfogadta azt, amit a pesti közpiaczok zászlóira irtait s a király szentesítette, a mit az országgyűlés elfogadott. ben New-York város tulajdona. Az épület körül csinos park terül el; hátsó része a hajók kikötőjéül s kiszálló parkul szolgál. Ehhez a „Castle Garden “-bet érkeznek a kivándorló hajók. Az emigránsok itt szállnak ki; itt teszik depo.situmba a málháikat. Van itt egy inim- kásfogadó nagy terem; olyanforma mint egy nagy iskola, tele padokkal. A megérkezett emigránsok rögtön ide tér elletnek be s ide jönnek a munkást kereső gyárosok, shoptuiajdonesok,iparosok, farmerek, vállalkozók stb. A „clerk“ kikiáltja, hogy pl. kerestetik 5l)— 60 vasmunkás a buff.tloi „foundry“-kba, vagy 40—50 bércserző a smitt-millsi talpgyárba, vagy 150 munkás a titusvillei petróleum kutakhoz, vagy 60—70 föidmives ebbe s ebbe a farmba, 5 — 6 kocsis, 10 —15 hajórakodó, 10 szabó, 5 suszter, 80 vasúti munkás stb. stb. Az emigránsokon aztán a sor munkát választani. Amint igy nyilatkoznának; az iiietőmunkaadók föl s lejárnak a padok közt s müértő szemekkel tetőtől talpig mérlegelik a jelenlevőket. Fölállítják őket, elül-hátul megnézik, vállukat, lábizmaikat vizsgálják s nagy becsben áll az, kinek minél kérgesebb a tenyere. A ki sáppadt, vékony ember — azt meg se nézik; az nem „smart“, az nem válik be: szánalom- mai néznek reá. Aki még a „Oastle Garden“-bau, bol naponta ezerszámra szegődtetik a munkásokat, sem kap foglalkozást: az akár rögtön váltson jegyet vissza Európába. így esik aztán meg, hogy aki itthon például kereskedő, ügy véd,.hivatalnok, vagy lovastiszt volt; a „Castle Garden“-ban félóra alatt fürdőslegóny, utczakövező, bauánáras kofa, targonczás boltiszolga, téglahordó, kocsis, vagy farm-csordássá lesz aszerint, amilyen széles a válla s kémény az izma. Itt bizony nem kérdik a yankeek, hogy tud-e diákul, meg olvasta-e Honiért, Ovidot: hanem azt, Imgy hány mázsát bir el s hány órát képes egyfolytában ásni, kapálni Hat más világ van Amerikában s itt bizony uem lehet a munkában válogatni. Aki itthon arany- mives volt, beválik ott kalaposnak, czukrászból bádogos, a suszterből mázoló stb. lesz ott s tiszteletreméltó Malocsay barátom, a magyar egylet derék elnöke se volt ám mindjárt közjegyző, mikor a „Oastle Garden“-ba ért 1870 ben: hanem közel egy évig napon át téglákat hurezoitaz épülő paloták 4-ik 5-ik emeletére, éjjel tanulta az amerikai jogot s angol nyelvet s 1872-beii letevőn az amerikai ügyvédi vizsgát: ina New-York legelső jogászainak egyi.e s a legkeresettebb s legvagyonosb közjegyzők ólén áll. Szó sincs róla, segítik ottani hazánkfiai a bevándorló magyarokat tőlük telhetői eg. Keresnek nekik foglalkozást, de hát persze nem lehet abban válogatni; minden ember nem lehet mindjárt olyan ur ott, hogy pl. azonnal bolti szolgává lehet; ha nincs más, akkor be kell állani temetői sírásónak is, csatornatisztítónak, meg a névtelen hullák házához hullámosénak is. Aki emigránssá lesz: legyen készen mindenre. Mert vagy nem válogat a munkában, vagy nyomorultul elvész a lehető legrövidebb idő alatt Van most már magyar belügyminiszteri rendelet, mely meghagyja a törvényhatóságoknak, hogy oly kivándorlók részére, kiknek semmi tőkéjük nincs, útlevelet ne utalványozzanak. De hát az még nem elég a dologhoz. Fő az, hogy aki se angolul se németül nem tud, az ne menjen Amerikába. Mart addig, míg e két nyelv *köz- ziil, melyeken ott boldogulhatni, egyiket megtanulja, addig elfogy a magával hozott tőke kétszer is sápén oly nyomorba jut, mintha töke nélkül emigrált volna át. Hiszen még emlékezhetünk arra, alig 3 éve volt, hogy 150 sáros-zempléni családot, kik tőkéjüket elfogyasztva, kellő nyelivmeret hiányában ott élősködtek a uew-yorki osztrák-magyar konzulátus nyakán, a magyar kormány kénytelen volt saját költségén haza hozatni s alig 3 hava most, karácsony előtt volt, hogy mintegy lüO abauji szegény ember jött vissza Amerikából s utolsó garasukon, örömük- bánatukbán úgy berúgtak pálinkából a vasúton, hogy a kassai indulóháznál a rendőrség kénytelen volt az egész felsült einigranstruppot közre fogni s a városi toloiiczhá-.ba tenni. Tegnap érkezett hozzám a new-yorki „ Amerikai Nemzetőr“ legújabb száma, a febr. 16-iki. Abban is találtam egy érdekes czikket a most ott élő magyar honosságú munkások nyomoráról. Hát alább közlöm azt teljes szövegében. Olvassák meg a megyénkből kivándorolni akaró atyámfiai. Szomoni a mi sorsunk most itt a hazában s bizony nem volna valami nagy csoda,ha csőstül-fazekastól itthagyná az egész nemzet az egykor boldog, ma kizsarolt Ínséges ő&i tűzhelyet: de az isigaz, hogy ma Amerika sem az ígéret földe többé, hol a nem yankee-ember sokkal hamarább vész éhen, mint itt. Hát vegyék a poterdiek tudomásul e jóakaró soraimat. De vegye tudomásul Veszprémmegye alispánja is. S cselekedjen e szerencsétlen emberek vállalkozásával szemben az erre vonatkozó miniszteri intéz- vónyek teljes szigora szerint! Kompoíihy Tivadar. De nem meut ez olyan simán. Huszezernyi.néptömeg hullámzott Pest utczáin, a sajtó tettleg felszabadittatott; a népvezetők sajátkezüleg nyomtatták ki a pesti 12 pontot: „Mit kivan a magyar nemzet?“ s Pelőíi költeményét: „Talpra magyar, hí a haza!“; a városházára sereglő népsokaság Rütenbiller polgármester eiuöklete alatt választá a közbátorságra felügyelő bizottságot, benne volt Nyáry Páltól, tíükey Károlyig minden hirhedett név. A népnek tetszett a kezdet. „Éljen a forradalom!“ Kaptunk nemzeti szinü zászlókat, felkötöttük balkarunkra a nemzeti sziuü szalagokat (az enyém meg most is megvan, még akkor gyöngéd kezek áltál egy falevélre hímzett lö4ö-al rámába téve), de mit tegyünk tovább ? Könnyű más városnak forradal uat csinálni, tudja, hogy mit tegyen ? Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet; de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kancelláriánk Becsben vau ; a parlamentünk pedig Pozsonyban •? A nagy óriás pedig, ha egyszer felébredt, tenni akar. A iiópbizottság, hogy némi autorizációt adjon a mozgalomnak, elhatároza, bogy a sajtószabadság tárgyában egy küldöttséget iudit meg Budára a helytartótanácshoz, a nép kivánatainak tolmácsolására. De ahhoz a küldöttséghez húszezer ember csatlakozott. Délben egy levelet kaptam, melyben egy kiszolgált császári tiszt volt aláirva (később szomorú emlékezetű alak, uhut hirhedett feladó -- utoljára öngyilkos), ebben az volt velem tudatva, hogy az általunk csinált parapluisforradalom nem ér semmit. Fegyver keli a nép kezébe. Ovt volt aztán egy egész stratégiai terv. A jövő éjen tiz helyen meggyujtani a várost, a támadó zavarban megrohanni a Neugebiiudet, ott a gyenge helyőrséget lefegyverezni, az ágyukat elfoglalni, azokkal a Károly-kaszárnyán rést töretni, azt megostromolni. Az üllői kaszárnya felől torlaszokat emelni, a lovasság elé tört üvegdarabokat hinteni, az olasz katonákat haranguirozui, egy pár generálist kezesül letartóztatni, stb. stb.: hogy ón'nekem a hajam- szála mind az ég felé állt bele. (Még altkor volt). Sietve hivattak Rottenbillerhez, még nem is közölhettem senkivel a borzasztó haditervet. Ott találtam nála a tüzérség főparancsnokát Budáról. A kis köpczös ur szörnyű haragos képet mutatott, azt mondta, hogy ő be nem ereszt oly nagy népsokaságot Budavárába, mint amennyi bovoualni szándékozik. Ő becsu- katja előttük a kaput. Rottenbiller figyelmezteté rá, hogy ez nagy baj lenne a kapura nézve, mert azt akkor bizonyosan betörnék. — „Akkor ón összefogom önöket kartácsoltatni!“ kiáltá a vitéz alezredes. Erre én azt mondára neki: „Azt teheti ön, hanem ha mi kiejtjük kezünkből a háromszinü zászlót, akkor majd jön utánnunk más, aki a veres zászlót emeli fel.“ S azzal megmutattam neki a kapott hadi tervet. A becsületes főtiszt azt mondta ennek felolva sására, hogy „ez nem tréfa“ s aztán ő kezdett el ben nünket kérni, hogy csak vezessük hát okosan a népet majd ő is rajta lesz, hogy semmi baj ne történjék. Ez volt Budavár második vérnélküli bevételének (először a törökök foglalták igy el) genezise, melyhez a haditervet mi hárman csináltuk : Rottenbiller, a tüzér alezredes, meg én; bármennyire igyekezzenek is e körülményt a historikusok agyonhallgatni.
