Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1882-10-14 / 41. szám

Veszprém, 1882.

II. évfolyam. — 41-ik szám.

Szombat, October 14.

MEGYEI- S HELYI

ÉRDEKŰ, YEGYES TARTALMÚ

HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egész évre

................................................6 frt — kr.

Fé

l évre................................................3 frt — kr.

Negyedévre...........................................1 frt 50 kr.

Egyes példányok ára 15 kr., a kaphatók a kiadó-hivatalban.

MEGJELEN MINDEN SZOMBATON.

Előfizetési pénzek a küld6-hiva falba, Veszprém, horgos-utr.za 105. szám küldendők.

Hirdetések

a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöl tétnek.

A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között.

SZERKESZTÖSEG:

Veszprém, horgos-uteza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők.

ICéziratolc -vissza, ZLCiaa a-da-tnaús.

Székesegyházi zenekarunk érdekében.

Veszprém, okt. 12.

Lapunk különösen az utóbbi időkben igen sokszor volt kénytelen a székesegyházi zenekar ügyeivel foglalkozni. Oly botrányos dolgok merülnek ott föl naponta, hogy azok nem hagyhatják érintetlenül a közönséget, mely e villongásokról csak sajnálatos illető- déssel vehet tudomást.

Nem késtünk hangsúlyozni, valahányszor ily újabb esetről emlékeztünk, hogy e szomorú jelenségeknek egyedül a helytelen vezetés az oka. A székesegyház regens chori-ja kiérdemült már ebbeli hivatásából testileg, lelkileg. Amióta itt van, pedig annak nagy ideje, nem felejtett és nem tanult semmit. Olyan mint az ócska werkli, amelyet ha negyven évig nyúznak is, a régi nóta mégis csak szól belőle, ha csupa szuszogva is. Hanem az uj nóták, amik azalatt a negyven év alatt támadtak, azokról a szegény werkli nem vesz tudomást.

Netto igy áll a dolog ami karnagyunkkal is. Az a methodus, amelylyel egy székes- egyházi zenekart negyven év előtt igen jól el lehetne vezetni, ma már tán Rátóthra sem válik he, oly haladást mutat az újabb egyházi zeneművészet világszerte. Mi veszprémiek pedig nem veszünk erről tudomást, mert hát — nem veszi he a haladást a werkli.

Ez a körülmény szüli aztán azt a sok összeütközést a karnagy s az újabb irány szerint képzett tagok közt, aminek a vége aztán botrány és botrány.

Másik nagy hibája a regens chori urnák

az a rögeszméje, amelylyel a cseh nácziót melengeti kehién atyai szeretettel. Az a nézete ugyanis, hogy csak cseh ember való templomi zenésznek s igy ha üresedés áll be valamely állomásra, a világért sem Budapestre fordul uj tagért, hanem mellőzve az összes magyar zenei lapok hirdetési rovatát is, egyenest Prágába ir ujahb csehbogár-kül- deményért. Persze, hogy ezek aztán az ő kedvére úgy eltudják fújni aztat a rozoga „Gott Erhalte“-t, csak úgy dülled belé a szemük.

Hanem nekünk semmi kedvünk sem tellik sem a csehbogarakban, sem a „Gott Erhalte“-ban, sem — a werkli ben. Mi azt kivánjuk, hogy ha e város derék papi főurai képesek egyházi zenekart fentartani, ez intézmény javát, gyümölcsét első sorban magyarok s pedig e város, Veszprém ifjai élvezzék.

Nem kivihetetlen dolog pedig ez. Gondolkozzék erről a ftdő káptalan. Bízzon meg a zenekar tagjai közül némi csekély dijjavi- tással egy vagy két zenészt, hogy évenkint kettő vagy négy helybeli születésű ifjút oktassanak a templomi zenére s helyezzék ezeknek (sikeres vizsga s üresedés esetére) kilátásba a szerződtetést; biztosak vagyunk, hogy egy évtized miilva helybeli kitűnő erőkből á 11 ó z e n e k a r u n k lesz.

Akkor, miután a tűzhely s a család is ideköti majd a tagokat, nem fog lépten nyomon tag változási hercze-hurcza beáll ani s a mi fő, egy magyar testület lép a folyton elégedetlenkedő cseh kolónia helyébe:

Biztosítjuk a ftdő káptalant, hogy ez indítványunk megtételét egyedül a hazaszeretet s városunk jól felfogott érdeke sugallja nekünk menten minden személyes önzéstől.

S meg vagyunk győződve, hogy ha csak rövid gondolkozó figyelmére is méltatják ez indítványunkat, kell, hogy igazat adjanak nekünk.

Megbízunk egyházi főuraink annyiszor kitüntetett nemes hazafiasságában s reméljük, hogy ez önzetlen indítványunkat diseus- sió tárgyává tévén, mielőbb üdvös határozatáról véendünk örvendetes tudomást.

S ezzel városunk [összes polgárságát elismerő hálára is kötelezendik le!

A végrehajtások.

Veszprém, okt. 13.

Ha a fehérvári adófelügyelő kimondhatta az állam részéről, hogy: „minden községi birót aki az adót nem tudja behajtani, fel kellene akasztani, sőt ő maga is vállalkoznék hóhérnak,* akkor mit szóljanak az uzsorások, a kiknek könyörületet nem ismerő operáczióikat ngy is eléggé sinyli a gazdaközönség ? Az állam versenyre kél népnyuzás dolgában az uzsorásokkal. Uzsorakamat helyett igaz hogy csak 50-féle adót és késedelmi kamatokat szed, de már a behajtásnál nemcsak tönkre juttat, hanem akasztat is ! Szép állapotok az igaz.

A törvényhozás ugyan kíméletesebb volt az adózd polgárok iránt, mert megszabta, hogy miféle tárgyak nem foglalhatók le, hogy az adózó polgárnak legalább betevő falatja legyen, de hát mit tegyen a védtelen ember, kire adója és adóssága lerovása czéljából rabló rendszerrel rontanak ? Nem egyszer hallani, hogy beteg ember feje alól a vánkost; az egész kenyeret, a gazdasági eszközöket s jó még, hogy a betegnek orvosságát is le nem foglalják. S mit tegyen akkor a kifosztogatott ember P ha bines kenyere s nincs szerszáma, amelylyel kereshessen.

Most, hogy a gabnatermés egy kissé kedvező volt; s hogy a bortermés iránt is tűrhető kilátások mutatkoztak, százával fogadták fel az adóvégrehajtókat s más felől az uzsora polypkarjai várnak, hog agyonmarezangolják a gazdaközönséget.

Hogy a törvény miféle tárgyakat kívánna meg menteni az adózók számára a zálogolástol, közöljül itt; próbálja meg a zaklatott gazdaközönség, ha túl hágnak a törvényen állam és uzsorások, apelláljon tegyen nyolez nap alatt jelentést sérelméről az adó' felügyelőségeknél, ha véletlenül föl nem akasztatnál az állam nevében, talán találhat irgalomra, mel} megfékezendi a végrehajtási vandalizmust is.

Az 1876. XV. tör vény czikk 54. §. 4. pontjában ez áll:

A zálogolás alul azonban kivétetnek:

a) a végrehajtást szenvedőnek és családjának szükséges ágy és ágynemű;

b) ugyanazoknak szükséges öltözéke;

c) az egyetlen vagy utolsó darab marha és annak egy havi takarmánya ;

d) a földmivelésre szükséges eszközük;

e) a gazdaság folytatására nélkülözhetlen igásmarha;

h) a végrehajtást követő 15 napra szükséges

élelem;

i) a [szükséges vetamag következő megszorítással ;

ha a zálogolás ez év február-april időszakában történik, tavaszi vetőmag czimén 125 hektoliter.

ha a zálogolás ez év szeptember-novemberi időszakában történik, őszi vetőmag czimén 1 • 25 hekto-1 liter hagyatik, menten minden katasztrális hold szántóföld után, melyet a végrehajtást szenvedő tulajdonul bir és házilag mível vagy míveltet; és pedig mindkét esetben annyi katasztrális hold szántóföldet számitva őszi, illetőleg tavaszi vetés alá, amennyit a végrehajtást szenvedő évenkint tényleg elve.tni szokott. A vetőmagnak ily módon kiszámított mennyisége azonban nem lehet nagyobb azon mennyiségnél, mely a végrehajtást szenvedő által a megelőző évben ugyanazon gabona-nemekben tényleg felhasználtatott.

Helyén lenne e törvényezikk eme §-át minden község házán kifüggeszteni s a községek jegyzői kötelességüknek ismerhetnék arra a végrehajtókat figyelmeztetni, s annak tulhágása esetében a panaszt az előirt 8 nap alatt az adéfelügyelőnél megtenni.

TARCZA.

A kórházban.

Ha látnál most én édes angyalom,

Ha láthatnád a szenvedésemet;

Ha tudnád, hogy mily bú ül lelkemen: Tudom megesnék rajtam a szived!

Úgy néha, néha csendes esteien,

Ha bánt a kin, ha bánt a fájdalom ; Kemény párnámra hajtom a fejem:

S ábrándozom terólad, angyalom !

A lelkem elmereng a múltakon S úgy fáj belül, a szivem úgy dobog,

Egy köny fut végig halvány arezomon:

Mi is valónk hajdanta boldogok !

A köny, a köny —jövömnek képe ez És a jövő mi lesz, azt jól tudom: Sirkertje ifjúságomnak, hol majd Múltam boldogságát elsiratom !

Oh élet, te vén, nagy uzsorás,

Ezt érdemeltem én tőled tehát;

Amért odadtam ifjúságomat,

S leráztam lelkem első himporát! 1

Mi vagy hát élet, oh már jól tudom: Kifestett arczu hitvány, kéjleány,

Ki csalogat, de ha titánná mégysz:

Elnyel a vész, elnyel az ingovány.

Tudom, mert voltam boldog egykoron.

— Kezembe volt piczinyke kis kezed, — Miért, miért dobott a sors úgy el,

Oh a szivem majd hogy meg nem reped !

Ha látnál most én édes angyalom,

Ha tudhatnád a szenvedésemet;

Ha tudnád, hogy mily bú ül lelkemen: Tudom megesnék rajtam a szived!

— Győr, 1882. okt. 4. —

Magyar Gyula.

A ki Ferencz Józsefet el akarta fogni.

(Történeti epizód az ötvenes évekből.)

A hetvenes évek elején, szép őszi estén kiváló történészeink egyike, egy közös hadseregbeli tábornok kíséretében sétálgatott a régi ferenezvárosi temető tájékán. A szabadságharcz utáni szomorú napokról beszélgetve, a tábornok hirtelen felkiáltott:

— Ah! itt a környéken is akasztottunk fel egynéhányat az önök vértanúi közül. Ha jól emlékszem bizonyos Noszlopi Gáspárt és társait. A végrehajtásnál magam is jelen voltam.

Valami csősz, vagy őrféle ember közeledett feléjük, s a magyar történész és német tábornok meg- kérdék, nem tudja-e, hol vannak a vértanuk eltemetve, kiket az osztrák kormány negyvennyolez után fel akasztatott.

— Azt tudom nagy jé uraim, — viszonzá a kérdezett — hogy ott a hóhér irányában akasztották fel őket, — de hogy hol feküsznek, azt biztosan nem mondhatom. — Ha nem csalódom, benn a «sgi temetőben.

Az érdeklődők bementek a halottak kiszolgált birodalmába. Puszta, kihalt, elhagyott ott holdfel- jöttig minden. — Azután az éjjeli munkások lakhelyévé lesz.

Osszejárták az elhagyott helyet, a nélkül, hogy valakire akadtak volna, — végre egyik sir mellett élő lényt vettek észre.

A sir szokatlanul nagy volt. Több ember al- hatta alatta örök álmát. Izmos, erős szürke szakállu férfi ült a sirhanton.

Báránybőr süvegét jobb kezében tartá, s úgy elmerengett, mintha kedves halottjait fedné a sir.

Amidőn a közeledőket észrevette, hirtelen felugrott, s a tábornok felé fordulva katonásan tisztelgett.

— Talán szeretet halottjai nyugodnak ott jó emberem ? kérdó barátságosan a történész.

— Igen uram, viszonzá az ősz ember németül; közel lakom ide s gyakran eljárok szeretett halottjaimat gyászolni.

— Nem tudná megmondani jé eberem, hova temették el Noszlopy Gáspár és társainak holttestét ?

A báránybőr süveges ember összerázkódott, merően nézett a két jövevényre, azután fejével a tábornok félé bólintva, mintha ennek akarna felelni igy szólt:

I)e igen nagyságos uram, tudom: Itt feküsznek ebben a sirban, mely előtt állunk. Okét gyászolom Ezután kérdés nélkül folytatá: Azonban, ne tessék hinni, hogy mind a négy vértanú itt fekszik, Nem! Egyiknek, azt már bizonyosan nem tudom melyik volt, holttestét hatvan forintért vette meg két gyászba öltözött nő. A testet ide a kis Duna ághoz kellett vinni, ott egy ladikon várt rá a két nő, kik átvették. Hej! uraim! régi, nagyon régi dolog már ez, de azért még mindig fáj, ha rágom

dolok; s ezzel a zord kinézésű öl magas ember szemeit kezdte barna kezével törülgetni.

— Kicsoda őn ? kérdé mély részvéttel a tör ténész.

— Én uram, Kornberger vagyok, a pesti hóhér. Én akasztottam fel Noszlopyt és társait.

A történetiró, ki ott járt a hóhér áldozatainak jeltelen sirdombján és szót váltott a vihodárral: Thaly Kálmán volt.

*

Ki volt Noszlopy Gáspár? Miért akasztották föl ? Ezt még ma is kevesen tudják, s hitelesen, okmányokkal talán soha sem lesz bebizonyítva az a vakmerő, e kalandósságig merész terv, melyet láng- lelkii elszánt férfiú kovácsolt.

A népek, nemzetek és birodalmak sorsára néha a legcsekélyebb momentum, a legkisebb félreértés, viszály, vagy legparányabb porszem is döntő befolyással van.

Ha Caesar martius Idusán nem jelenik meg az ülésen, talán nem sikerült volna az összeesküvőknek őt meggyilkolni. — Ha XVI. Lajos franczia királyt Drouet dragonyos őrmester Varennesben fel nem menti, úgy ő és családja nem jut a vérpadra. — Ha I. Napóleont Waterloonnál egy paraszt kalauz el nem bolonditja, Európa térképe egészen máskép alakul. Száz és ezer ily kicsiny, aprólékos dolog volt már befolyással a nemzetek és uralkodók sorsára.

Nem állítom, de lehetséges, hogy a tervben

levő aprólékosnak látszó vakmerő dolog ép oly ráz- kédtató és átalakító befolyással lehetett volna hazánk sorsára és a Habsburg házra, ha Noszlopy keresztül viheti.

*

A szabadságharcz leverett. A küzdelem a sikon és várakban megszűnt. De csakis nyíltan szűnt meg, mert a falak között folyt tovább, a kedélyekben forrongott ezentúl is. —• A magyar ember elkezdett conspirálni. Ebben pedig ügyetlen, mert természete, ha be veszi is a titkot, de nem tudja magában tartani.

A titkos éjjeli összejövetelek, félreeső magányos helyeken, erdőkben, éjféli vagy hajnali misék alkalmával ; szövetkezni és megesküdni, hogy magával viszi titkát a sírba, ez nem magyarnak való. Pedig akkor a kíváncsiság gyötört mindenkit. Az országban felröpitett kósza külföldi híreket szívesen meghallgatta, a titkos rendeleteknek, melyek állítólag a népet felkelésre szólították, kész örömmel adott hitelt mindenki.

1852-ben még szerte bolyongtak a bujdosó honvédek a hazában. — Riadalmakat csinált a sok gyártott proklamáczió, melyeket mind Kossuthnak tulajdonitottak.

E proklamáczió egyik legbuzgóbb terjesztője volt Noszlopy Gáspár, ki 1848-ban Somogy, Tolna, és Biharmegye teljhatalmú kormánybiztosa volt.

Ez időbeni titkára Roboz István a Somogy jelenlegi szerkesztője volt. Roboz következőleg jellemezte előttem Noszlopy Gáspárt: alacsony, mozgékony tüzes fekete férfi, valóságos megyei Kossuth. Olyan mint a gummilabda, melyet minél erősebben vágnak földhöz, annál magasabbról esik vissza a földre.

Jól jellemezte. Mikor már mindenki felhagyott a küzdelemmel, Noszlopy Gáspár akkor kezdett legerélyesebben dolgozni, tervezni, szervezni. 1849. ang. 11-ón Veszprémben tartott népgyülést, melyen elrendelte az ujjonczállitást; csapatot kiegészité és a •szabadságharcz folytatása érdekében több rendbeli intézkedéseket tett. Aug. 21-én a somogyiakhoz intézett proklamácziót, melyben a magyar kormány-