Független Budapest, 1926 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1926-01-06 / 1. szám
2 Független Budapest 1926. január 6. A főváros kultúrpolitikájának feladatai. Irta de*. Bánóczi László. Budapest lakossága ma egy nyolcadát teszi az egész ország népességének és így a főváros kultúrpolitikájának fejlődése országos szempontból is fokozottabb figyelmet érdemel, mint a múltban. A kultúrpolitika elsősorban a tömegnevelés problémája, mert — e felől ma már vitatkozni sem érdemes —■ egy közösség kultúrájának színvonalát nem a kevés kiválasztott tudásával és műveltségével kell mérni, hanem a nagy tömegével. Elsőrangú feladata tehat a főváros kuítúríórumainak!, hogy teljes energiával gondoskodjanak arról, hogy minden iskolaköteles gyermek iskolába járjon, és az analfabéták több mini százezret kitevő létszáma mielőbb eltűnjön a főváros statisztikájából. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a beiskoláztatás nem kihágási, hanem szociális probléma. Az iskolakerülők csak igen csekély száma áldozata a szülők gondatlanságának, legnagyobb részüket eltartóik szociális körülményei tartják vissza a tanulástól. Nem elég tehát az iskolakerülőket összeírni, és nyilvántartani, megfelelő apparátus révén ki kell kutatni minden egyes esetben az iskolától való_ távolmaradás okait és a szociálpolitikai intézkedések egész sorával kell azokat megszüntetni. A főváros különböző iskolatípusai nagyjában és általában megüti korunk pedagógiai mértékét. Csupán a tanonciskola nem felel még meg fontos céljának és ezért ezen iskolanem önállósítása és ennek révén a fejlődés alapjának megvetése olyan sürgős teendő, amit a közgyűlés összes pártjai egyhangúan sürgős kötelességüknek ismernek el Ami már most magát a tanítást illeti, meg vagyunk arról győződve, hogy az elmúlt esztendők gyűlölködő szelleme elköltözött már az iskolák falai közül. Alig van már tanító, vagy tanár, aki még ma is kötelességének tartaná, hogy a gyerekek előtt szidja pl. a szociáldemokráciát, nem számolva azzal, hogy a gyermek előtt a szülő is tekintély és az efajta szembekerülésnek többnyire a tanítói tekintély az áldozata. Az iskola legfontosabb feladata az emberré nevelés, csak másodsorban bizonyos pozitív tudás-mennyiség nyújtása és éppen ezért csak az lehet jó tanító, és csak az tud a gyermek lelkére hatni, aki nemcsak egyénien bánik a gyermekekkel, hanem a gyűlöletet és az uszítást kikapcsolja a pedagógia fegyvertárából. A közel jövő fontos problémája a tehetségvizsgálatok általános életbeléptetése. Amilyen, bűn a nálunk szinte járványszerüen föllépő békedefetizmus, amely azt prédikálja, hogy Csonkta-Magyarország életképtelen és ezzel elveszi a munkában való hitet, ehhez fogható könnyelműség volna nem arra törekedni, hogy mindenki olyan munkát végezzen, amelyre képességei alkalmassá teszik. Csonka- Magyarország nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy tehetségeit ne képezze ki, származásra való tekintet nélkül. Viszont kárbaveszett fáradtság és improduktív költség olyan pályára kitaníttatni valakit, amelyen előreláthatóan nem fog boldogulni. Mai helyzetünkben tehát a tehetségvizsgálat és az ezt betetőző pályaválasztási tanácsadó a magyar nép energiáinak kellő fölébresztése és kihasználása szempontjából döntő jelelniőségű. Ezeket a terveket méltóan egészíti ki az a nagyszabású koncepció, amelynek alapján már a közel jövőben életbelép az iskolaorvosi intézmény. Félmunkát végeznénk, ha gyermekeinknek csak szellemi és erkölcsi nevelésével és oktatásával foglalkoznánk és. nem törődnénk egészségügyi gondozásukkal. Az elfogadott javaslat, nagyon helyesen, ezt a munkát nemcsak orvosokra, hanem iskolanővérekre is bízza. Ezen a téren azonban még egy fontos szervezési munka vár a fővárosra. Különböző szociális és egészségügyi intézmények révén már többfajta gondozói szervezet működik Budapesten. Házról-házra, lakásról-lakásra járnak a Stefánia- Szövetség védőnői, akik az anya- és csecsemő- védelmi teendőket végzik. A tüdőbeteggondozó intézetek megbízottai is fölkeresik a családokat. Ezeket a különböző típusú szerveket közös nevezőre kellene hozni, egységes és alapos egészségügyit és szoA Független Budapest legutóbbi számaiban részleteket közöltünk azokról a tárgyalásokról, amelyek a - 12-es kigondoló bizottság zárt ajtói mögött folynak. Ebben a bizottságban főzik ugyanis az új adóterveket s itt döntik el. hogy miként lehetne az agyonszanált polgárságból még néhány száz milliár- dot kipréselni. Mert nem néhány milliócska, hanem igenis néhány száz milliárd előteremtésének gondja hárul a 12-es bizottságra s azt kell kifundálniok, hogy ezeket a száz milliárdokat a polgárság mely rétege szurkolja le a főváros pénztárába és milyen címen. Jelentettük mán hegy Ereky Kärolynak is van erre vonatkozóan egy megfontolandó javaslata, amennyiben Ereky azt indítványozza, hogy az üzemek gazdaságosabb kihasználása révén szerezzen a főváros magának az eddiginél nagyobb jövedelmeket. Ereky Károly, akit munkatársunk indítványával kapcsolatban megkérdezett, ezeket mondotta javaslatáról : — A főváros tanácsa és a kigondoló bizottság állandóan tárgyal arról, hogy milyen új adónemeket kellene behozni a jövő évi költségvetésben mutatkozó 300 milliárdos deficit eltüntetésére. A kigondoló bizottság fejtörései közben nagy adójogi viták folynak a felmerült adótervek felett s ugyanekkor az üzemek nagy vígan beinvesztálják bevételeiket, s vagy semmit, vagy csak nagyon keveset juttatnak a főváros központi pénztárába. Én azt hiszem, az lenne a legtermészetesebb, ha a főváros hatalmas vagyona, illetve azok a nagy üzemek, amelyek a főváros birtokában vannak, bevételeiket bejelentenék és invesztíciók helyett a főváros pénztárába fizetnék be feleslegeiket. Ha ez megtörténnék, ciális kiképzésben kell őket részesíteni, és azután be kell osztani a fővárost akkora körzetekre, hogy egy-egv gondozónő a maga területének minden egészségvédelmi és szociális problémáját elláthassa. Ily módon jobban megismeri a reája bízott családok ügyeit, jobban meglátja a különböző bajok közötti összefüggéseket, feladatának tehát pontosabban és lelkiismeretesebben felelhet meg Viszont a gondozottak számára is sokkal előnyösebb, ha egy gondozónővel, illetve védőnővel van dolguk, mintha kisebb-nagyobb időközökben többen látogatják őket és többek előtt kell felíedniök különböző bajaikat. Ez az új típusú védőnő pedig tudni fogja, hogy hova kell fordulnia a különböző ügyek elintézése, a kellő segítség megszerzése szempontjából. Az anya- és csecsemővédelem terén tapasztalataival és .javaslataival ezentúl is a Stefán/ia-Szövetséghez fordulhat, ha tüdőbetegről van szó, a tüdőbeteggondozó intézetekhez^ iskolaügyekben pedig az iskolához, vagy az iskolaorvoshoz. Kulturális és egészségügyi téren eddig a közgyűlés minden pártja, szinte súrlódások nélkül, együtt dolgozott a főváros jövőjéért. Reméljük, hogy ez az összhang állandó marad. azonnal megszűnnék a főváros deficitje, és sohasem lenne deficites költségvetés. Ide kon- kludál az én indítványom is. — A jövő évi költségvetésben majdnem minden üzem sok milliárdos beruházást irányzott elő folyó bevételeiből. így a villamos vasát 50 milliárdot, a vásárcsarnokok 7-5 milliárdot, a sertésközvágóhíd 7 milliárdot s a többi kisebb-nagyobb intézmények és üzemek is sok milliárdos invesztíciókat vettek tervbe a jövő évre. lia ezeket az előirányzott beruházási összegeket összeadnánk, merem állítani, hogy még 300 miíliárdnál is nagyobb számot kapnánk, ami azt bizonyítja hogy ha indítványomhoz híven, az üzemek befektetés helyett a központi pénztárba fizetnék be feleslegeiket, nem hogy deficites nem lenne az új költségvetés, hanem még jelentős felesleggel is zárulna. — Ha valaki erre azt mondaná, hogy az invesztíció is fontos, mert munkaalkalmat teremt, annak az a válaszom, hogy akkor tessék kölcsönt szerezni és kölcsönből építeni, amely kölcsön 25—30 év alatt amortizálódik. Hogy mi lesz a sorsa indítványomnak, azt nem tudom, mert a kigondoló bizottság eddig érdemileg nem igen foglalkozott sem az egyik, sem a másik indítvánnyal. Mindenesetre nekem az a megdönthetetlen álláspontom, hogy a főváros pénzügyeit csakis ennek a javaslatnak a végrefictjtásóval sikerülne rendbehozni, mert ha életbe is léptetnek új adókat, azok csak pillanatnyilag enyhítik a helyzetet, de egyúttal tönkreteszik az adóalanyokat, míg az üzemek örök időkön át egyensúlyba tudnák tartani a főváros háztartását, ha a gazdasági üzemvitelt ilyen alapon rendezik. E RE К Y KÁROLY: Az üzemek jövedelméből kell fedezni a 300 milliárdos deficitet — \ kigondoló bizottság rnég nem foglalkozott a javaslattal. — A szociális és karitatív egyesületek. Irta Lsfee? Efídpa székesfővárosi tanácsnok. Amíg a jótékonyság, akár az egyes égvén, akár a társadalom, vagy^ a közhatóságok gyakorolják azt, csupán egyéni jellegű, utólagosan gyógyító hatású és ajándék természetű, addig-a társadalom szociális tevékenységének tárgya nem az egyes egyén, hanem a társadalom egyes csoportjai, vagy egész 'társadalmi rétegek és osztályok s így végeredményében nem csupán az egyesi egyén, hanem annak a társadalmi tagozatnak közös javára és emelésére szolgál, amelybe a gondozás alá vont egyének tartoznak. Á társadalom népjóléti munkássága nemcsak utólagosan gyógyítja a fölmerülő társadalmi bajokat és hiányokat, hanem inkább megelőzni igyekszik ezeket s ezzel az egyes rétegek süllyedését megakadályozza, azokra tehát emelően hat. A társadalmi szociális munkának nincs ajándékozás jellege, mert azok az előnyök, amelyeket teremt, túlnyomó részt ellenérték-szolgáltatással kapcsolatosak, másrészt a társadalom szociális tevékenységének alapja az ember eszméjéből kiinduló azon alapelv, hogy az emberiség fejlődésén közremunkálni mindenkinek a kötelessége. A társadalom népjóléti tevékenységével szemben a közhatóságoknak népgondozási feladatai vannak, amely feladatok adjak a szociálpolitika elnevezés alatt egybefoglalt hatósági igazgatás ügykörét. A legrégibb ókori kultúrnépek történetében találhatok az első adatok, — így a görögök történetében Homérosz és^ Hérodotosz elbeszéléseiben — a görö- gök felfogásáról a szükségben szenvedők segítségé- lől, majd Solon, Pisistratus törvényeiben; a rómaiak történetében a patiiciusok és klienseik közötti viszony a Gracchus ok törvényei; a zsidók történelmében pedig M^rVi®nye’’ ате1Уек a szegények támogatását rendeltek el. , ^ keresztény korszakban a legfőbb irányító, vezető es rendelkező hatalom a püspökök kezében volt, akik a diakónusok és diakonisszák, majd később, mikor Nagy Konstantin császár az egyház ingatlanszerzési jogát is elismerte, egy gazdasági intéző stegélyével gondoskodtak híveikről, kórházat, szeretetházat, árva- ' hazat alapítva, sőt egyesületeket Is alakítva, mint a betegápolássá! foglalkozó parabolánusok s a temetés gondjait visek) fos'sariusok társaságát. Később kitér- Vesztettek gondoskodásukat a püspökök ciz clhugyott I gyermekekre, a hajléktalanokra, a büntetésüket kitöltött rabokra és vándorokra is s mindezek elhelyezéséről is igyekeztek gondoskodni, külön e célra szolgáló nagy épületek emelésiével. így épült 400 körül Konstantinápolyban az első Xenodochium, melyet rövidesen követett Rómában a második s azután másutt, a szükséghez mérten, a többiek. A püspökök ezen központi hatósága az idők folyamán elégtelennek bizonyulván. Nagy Károly, kapitu- 1 áréiban, a keresztény egyház népgondozó tevékenységét decentralizálta, amennyiben elrendelte, hogy ezekkel a feladatokkal közvetlenül és elsősorban a plébánosok, parochiánként, foglalkozzanak s megszabta, hogy a plébánia jövedelmei és javainak mily hányadát kell a szükségben szenvedők javára fordítani s kivette gondozásuk köréből a földesúri hatalom alatt állókat, akiknek gondviselésére a földesairakat kötelezte. A plébánosok és a íöldesurak gondjait megosztották és magukra vállalták a mindkét nembeli szerzetesrendek, amelyek a nép tanításán és művelésein kívül a sínylődök felkarolását is tűzték ki céljukul. Majd csatlakoztak e munkához a lovagrendek, később a gildák, hanzák és céhek a saját kebelükbe tartozókra nézve. Azokról a szerencsétlenekről, akik sem a plébánosok, sem a földesurak, sem pedig a különféle rendek és céhek gondoskodását bármi okból nem vehették igénybe, az egyenesen ezek részére alakult testvérszövetségek (Bruderschaftok) igyekeztek gondoskodni. A városok kialakulása és megerősödése, főleg autonómiájuk a vidék nagy tömegét vonzotta; különösen a szegények és elhagyottak törekedtek kötelékükbe, mert ott hamarább jutottak munkához s ha ez nem volt, a városok hatósági gondozásához. A városok ennek a hatósági gondozásnak oly derekasan feleltek meg, hogy a szerzetes- és lovagrendek, nemkülönben a testvérszövetségek már meglévő intézeteiket egyre-másra végleg átengedik a városi igazgatásnak. Ez a körülmény, valamint a római egyház kebelében bekövetkezett nagy erkölcsi és szellemi hanyatlás, melyet a pusztító háborúk és éhínségek csak mélyítettek, a reformáció pedig betetőzött, a népgon- dozásit lassanként, de annál határozottabban átjátszotta a városok, majd az állami hatalom feladatkörébe, ezek veszik át a vezető szerepet s polgárság megszervezését is. Az alapítványok, amelyek régebben misealapítványok voltak, most túlnyomórészt a közhatóságok kezelése alá, az alapítványt tevő által sokszor előre meghatározott, gyakran azonban a közhatóságok tetszése szerinti célra adatnak. Majd a városi polgárság szükségét látja, hogy a közhatóságoknak necsak adózásukkal, hanem önkéntes adományaikkal is segítségére siessen s főleg Angliában,. Franciaországban és különösen Németországban egyesületeket alakítanak a népesség szükségleteinek kielégítésére. Ennek a társadalmi mozgalomnak hatalmas lökést adtak az enciklopcdista bölcselők akik racionális, az ember legsajátabb természetére visszavezetett alapon, az ember esizméjéből indultak ki, tanításaikban hirdetvén az emberek egyenlőségét, testvériségét és szabadságát. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni az individualista bölcselők, valamint a természettudományi megállapításokra támaszkodó tudósok és egyes közgazdasági írók, mint Maltliusz, Rikardo, Philippo- vics tanait sem, akik a társadalomnak vagy a közhatóságoknak népjóléti tevékenységét igen határozottan helytelenítették. A későbbi irányzat csupán a közhatóságok feladatául ismeri el a nép rétegeiben mutatkozó egyenlőtlenségek megszüntetését, a szükölködőknek támogatását, azonban az egyes vagy a társadalom közreműködését károsnak tartja, mert az gazdasági és politikai függőségre vezet, demoralizál s az emberi méltósággal ös'sze nem egyeztethető. Mindezekkel szemben a közhatóságok szociális igazgatása sem nélkülözheti az egyes egyén önkéntes jótékonyságát, még kevésbbé a társadalom közreműködését, annál is inkább, mert a társadalom sokkal elevenebb, érzékenyebb a bajok felismerése^ s azok gyors orvoslása iránt, nem kötik sokszor nehézkes és rideg szabályzatok, amelyek még oly körültekintő szerkesztésük mellett sem simulhatnak eléggé az élet ezernyi megnyilatkozásához. Kézzel fogható eredmények, példák illusztrálják, mennyire nélkülözhetetlen volt mindig és még ma is a társadalom népjóléti munkássága. Ezeknek az egyesületeknek a munkássága igen nagy mértékben janiit hozzá a társadalmi bajok és hiányok enyhítéséhez ésl orvoslásához. Főleg ebben látom a társadalmi egyesületek nagy jelentőségét s ebben találom alapját annak a szükségességnek, hogy' mindenki tehetségéhez és képességéhez mérten igyekezzék rés'ztvenni a társadalomnak a közhatósági szociális munkát kiegészítő, sokszor pótló tevékenységében.
