A magyar ipar almanachja (Budapest, 1931)
I. rész - Fuchs Albert: Az aggkori és rokkantsági biztosítás
65 földön, ahol a legfelsőbb osztályoktól eltekintve, sohasem volt a társadalmi elkülönülés olyan éles, mint nálunk. Magyarországon — épúgy, mint Franciaországban —-mindig igen nagy volt a nyugdíjas állások becsülete; joggal remélhető, hogy akkor, amikor az ipari munka is megadja a nyugdíj lehetőségét, alább fog hagyni az ú. n. intelligens pályák felé való tódulással és azoknál, akik családi környezetüknél, egyéni természetüknél és intelligenciájuk színvonalánál fogva úgyis inkább illenek a munkáspályákra, mint a felsőbb iskolák sokszor tövissel teleszúrt padjaiba, nem fogják szüleik tovább erőltetni a tanulást, amit tettek eddig, hogy gyermeküknek nyugdíjképes állást biztosítsanak, hanem beadják inasnak. Ez az egyik fele az éremnek az, amely a kedvező hatást tünteti fel. Van azonban a kérdésnek másik oldala is, ez pedig kevésbé kedvező. Igen félő, hogy a vállalkozási, az önállósulási kedv még inkább csökkenni fog. holott már most sem áll elég magasan. Ha a munkás tudja, hogy ő aggkorára biztosítva van, hogy hátramaradottai nem lesznek egyszer a legszörnyűbb nélkülözéseknek kitéve és ennek egyetlen feltétele az, hogy szép csendesen dolgozva, elérje a kiszabott korhatárt, még az a munkás is, aki kisiparosnál dolgozik, kevésbé fog odatörekedni, hogy valamikor önálló mesterré váljék. Ehelyett munkahelyének megválasztásánál előnyben fogja részesíteni a nagy gyárakat, mert ott állandóbb a kereset, tehát a nyugdíjjárulék befizetése nem forog veszélyben és talán kisebb is a fáradság. Igen sok valószínűség szól tehát amellett, hogy a társadalmi nyugalomnak az a megteremtése, ami egyik fő indító oka mindenütt az alkalmazotti kötelező nyugdíjintézmény létesítésének, az önálló közép- osztály rovására, annak gyöngülése árán fog végbemenni. Éppen ez a harmadik korszakalkotó vonása ennek a törvénynek. Amíg az egyik oldalon azt ígéri, hogy a proletársorsú munkásból aggkori ellátásáért aggódó kispolgárt és nem hiú ábrándok túlfűtött légkörében élő forradalmárt fog nevelni, addig a másik oldalon még súlyosabb helyzetbe sodorhatja éppen a kispolgárságnak a nemzet szempontjából egyik legértékesebb rétegét, az önálló kézművesrendet. Meg vagyunk róla győződve, hogy a munkások aggkori ellátása a legnagyobb változásokat az önálló kézműves- és kisipar soraiban fogja okozni. Tompítja a vállalkozókedvet, azok közül a munkások közül, akiknek inkább van hajlamuk az aggkor nyugalmának biztosítására, mint jobb pozíciónak tengernyi gond és vesződség árán való ki verekedésére, a legjobbakat elvonja a kisebb és közepes műhelyekből a nagy gyárvállalatok felé, mert ott biztosabb a kereset, sokszor könnyebb is a munka és rendszerint egészségesebbek is a munkavégzés feltételei. Nem lesz meg a szükséges utánpótlás, sőt lesz nem egy mester, aki maga is szegre akasztja a vonalzóját. leteszi a kalapácsot, az ollót, visszaadja iparigazolványát és beáll előmunkásnak egy gyárba. Ha megfelelő intézkedések nem fognak kedvezni ennek az osztálynak, úgy lehet, már igen rövid idő alatt az megszűnik egyik főoszlopa lenni a polgári társadalomnak és mindinkább el fog veszni a gyári munkásság tömegeiben. Mondanunk sem kell, hogy nemcsak osztályérdekek, hanem igen jelentős társadalmi, nemzeti és állami szempontok azok, amelyek ennek a fejlődésnek lehető megelőzését írják épúgy parancsolólag elő, mint ahogy nem lehetett kitérni az alkalmazottak aggkori biztosításának bevezetése elől. 5
