A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
223 „bon-ton“-hoz tartozott, ezek a pynakotékák elég tekintélyes, hogy úgy mondjuk, áruforgalmat bonyolítottak le. Ugyancsak feljegyzésre érdemes tény, hogy a most tárgyalt műtárlatok fejlesztették ki a „zsűrizést“, a bírálati rendzert is. Előbb a bírálat csak a nép felfokozott érdeklődésének természetes következménye volt; később azonban minden művész számára kötelezővé tétetett, hogy műveit nyilvánosan kiállítsa és megbíráltassa. A bírálati rendszer ily- módon a szó szoros értelmében hivatalos jelleget nyer s mint Arisztote- les feljegyzi: a bírálatra hivatott férfiak a művészetek ágaiban igen gondos nevelésben részesültek. A görög műkiállítások vezetik be először a belépti-díj rendszert is. Azokon a tárlatokon ugyanis, melyeken a művészek nem publikus jellegű megrendelésre készült műveiket mutatták be, hamarosan szokásba jött a költségek fedezését célzó, sőt a kiállítóknak is jövedelmet biztosító belépti-díjak szedése. Fontos e tény felemlítése azért,, mert a beléptidíj rendszerre már a kiállítások fokozatos kommercializálódásának veti előre az árnyékát s így a fejlődés útján hatalmas lépést jelent. •S Fölösleges ismétlésekbe bocsátkoznunk, ha a római birodalom kiállítási ügyének történetével is külön foglalkoznánk. Róma magas kultúrája görög emlőkön táplálkozott s így csak természetes, hogy kiállítási ügyének históriája is hellén nyomdokon haladt. Éppúgy tény ez, mint az, hogy a görög-római kultúra hanyatlásával a műkiállítások is hanyatlottak és — több-kevesebb sikerrel járó kísérletezés után — a reinkarnáció csak a középkorban, a céhek intézményének virágzása idején következett be. ❖ * ❖ Bőbeszédűeknek távolról sem mondhatók azok az írott emlékek, melyek a céhek, immár kifejezetten árutárlat ismérveit mutató kiállításairól, az úgynevezett „Schaugericht“-ekről tájékoztatnak. Annyit azonban kétségtelenül megállapíthatunk, hogy e kollektív árubemutatásokat, melyeknek nyomaira már a XVI. században bukkanunk, a tényleges gazdasági szükséglet felismerése teremtette meg. A céhek vezetőségei elhatározták, hogy a készítmények kiválóságának és származási helyének dokumentálása céljából minden kötelékbe tartozó mester évenként egy- egy, az illető város címerével hitelesített „■remeket“ tartozik készíteni. Ezeket az árukat aztán rendszeresen kiállították. Egykorú feljegyzések szerint a vásárlóközönség örömest és tömegesen látogatta ezeket a látványosságszámba is menő „Schaugericht“-eket s különösen a nagy német városok céheinek kiállításai örvendtek hosszú időkön át igen élénk látogatottságnak. A céhek fénykorának letűnésével egyidejűleg természetesen a „Schaugericht“-ek népszerűségét is megtépázta az idő. Históriai jelentőségük azonban elvitázhatatlan s a kiállításügy szaktudománya ma is ezeket tekinti átmenetnek a műtárlatoktól az öncélúvá nemesült valódi kiállításokhoz.
