A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
222 Az a csodálatosan kozmikus jellegű kultúra, mely a klasszikus Hellász művészetét oly — mai napig is méltán megcsodált — tökéletességre emelte, az a bámulatosan kifejtett kulturális érzék, mely a görög szellemből Solonokat, Likurgusokat, Periklészeket, Phidiásokat, Sophokleseket, Euripideseket és Sokrateseket nevelt — amely mint Vergilius mondja — „arannyal ékesítette a márványt és a márványba ékelt drágaköveket“ — az a nép, mely épp oly hiú volt mondhatatlanul kikultúrált, kifejező és zengzetes nyelvére, mint csodás verőfényű mithológiájának költői kincseire, amely a díszelgésre, szépelgésre mindig oly igen hajlamos volt, amely az idők furcsán változó során vagy tragikus hőssé nemesült,, vagy fintoros bohóccá torzult, amely mamutvagyonokat keresett és herdált el, kockán, hetairán, politikán és mecénáskodáson, nem nélkülözhette, ellenben ösztönös megérzését természetesen követte, amidőn ráeszmélt arra, hogy a hiúságoknak a jóízléssel is összeférő vására van. És a „Szép“-ért lelkesülök sok mindent, még egészen aljas bűnöket, kilengéseket, politikai balfogásokat, sőt árulásokat is megbocsátanak, ha Praxiteles Vénus szobra a szörnyen eladósodott város fórumán díszeleg. Ahol egy remekmű, ‘ott egy egész bevehetetlen erőd. A klasszikus görögkor hadvezére inkább kockáztatta Rhodos sziget meghódítását, mintsem- hogy a város oly részén intézzen támadást, melyben egy híres festmény, egy híres szobor vagy egy híres műtárgy volt őrizetben. Aratos, Ptolomeos királyt óhajtva hazája ügyének megnyerni, a felszabadulás reményében megvált legszebb képeitől s azokkal a királynak kedveskedett. Nem mintha ő, a harci viharokon sokszor átesett hős, nem bízott volna fegyvereinek erejében, hanem mert dokumentálni akarta, hogy hazája érdekében a legnagyobb áldozatra is kész. És — hogy miképen értékelte Homérosz népe a műremekeket — mi sem bizonyítja jobban, minthogy Skyon városa festészeti műveit adta túszul állami léte szabadságáért. Ebben a kultúrában, ebben a környezetben természetszerűleg érlelődnie és kifejlődnie kellett a kiállítási eszmének is. Még ugyan messze van a kor attól az időtől, midőn a kiállítási vágyat gazdasági törekvések fogják fűteni, de már a kiállítások szervezésének első alapfeltétele: a nyilvánosság elismerésére, okulására, a tömegek ízlésének fejlesztésére irányuló tendencia elvitázhatatlanul adva van. Vétenénk a köteles objektivitás ellen, ha ezeket a kiállításokat a mai értelemben vett árutárlatok gyanánt tüntetnék fel. Az ógörögök kiállításai inkább műtárlatok voltak, legtöbbnyire indusztriális és kommerciális célzat nélkül. A kiállítások indusztrializálódása és kommercializálódása csupán akkor következett be, mikor már a kiváltságos, egy demokratikusabb és a tömegek szükségleteivel is számottevő új, hatalmas lökőerejű és koz- mikusabb közvélemény kezdett kialakulni. A műtárlat jellegű kiállításokat a görögök pynakotheka névvel illették. Közülük nem egy állandósul és pedig oly módon, hogy vagy bizonyos, visszatérő időközökben gyűjteményes bemutatót rendez az évről-évre felszaporodó műkincsek számára, vagy pedig — mint az athéni Akro- polisz — múzeális jellegűvé válik. Fontos momentum, hogy a kiállított műtárgyak egyrésze megvásárolható volt s mert a műtárgyvásárlás a
