A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)

I. rész

nemcsak termelési, hanem közlekedési vonatkozásaiban is, ugyanoly mértékben hanyatlott ez. Súlyos felelősség terheli ezért az akkori kormányhatalmat, mely tévesen értelmezett, külföldről importált liberális jelszavak hatása alatt állva, egyszerűen nem törődött vele. És ugyanakkor, mikor a protekcionisz- tikus irányt a fejleszteni kívánt gyáripar érdekében meghonosította, megtagadta azt a technika haladása által létében fenyegetett kisipartól. Amazt oltalmába vette, ezt sorsára engedte. Míg a gyáriparnál a természetes individuális kezelést alkalmazta, különböző állami kedvezményeket nyújtva, a kisiparral szemben még az állam általános eszközeit sem vette igénybe, még a képzéssel, az oktatásával sem törődött, azon túl, amit a hiányzott népoktatást pótolni hivatott kötelező tanoncoktatás tekintetében tett. A kisipar technikai tökéletesítése nem képezett kormányzati feladatot. A kisiparos nemzeti és szociális jelentősége alárendelt volt. Ha akkor a kisipar megmentése állami feladattá tétetett volna, más irányt vehetett volna ipari fejlődésünk és másképen alakult volna ki a kis- és kézműipar helyzete. Akkor téves gazdasági felfogásnak, később a pártpolitikának lett a kisipar áldozata. Utóbbinak akkor, midőn a kis- és kézműipar nemzeti, szociális és termelési jelentőségét felismert és annak fejlesztését kormányzati elvvé tett politikai rendszert más váltotta fel, mely természetesen nem akarta az előző irányzatot még a gazdasági vonatkozásaiban sem követni, illetve folytatni. így tört derékba a kilencvenes években nagy szeretettel és hozzátenném: nagy eredményekkel is megindult kisipari akció. A kis- és kézműipar ismét magára hagyatott és mennél örvendetesebb fejlődést mutatott a gyáripar, annál szomorúbb hanyatlási tünetei jelentkeztek a kis- és kézműiparnak.

A kisipar sok ágában menthetetlenül ki volt téve a pusztulásnak. Egyszerűen számbelileg túl volt dimenzionálva. És technikai elmaradottságában nem volt többé versenyképes, még legszűkebb helyi körében sem. Ámde épen az lett volna a helyes iparpolitika feladata, szelekciót csinálni és a fejlődésképes részét legalább a haladás útjára terelni, ami annyival könnyebb lett volna, mert az évtizedek folyamán új generációk nőttek fel, melyek a technika fejlődése iránt egyrészt és a művészi ízlés iránt másrészt fogékonyabbak lettek, mint régi elődeik. Amazokat a tömegtermelés felé kellett volna terelni, ezeket az iparművészet irányába. Itt válik el tulajdonképen a szorosabb értelemben vett kézműipar a régi kisipartól. Annak egyéni invenciója, ízlése és kézügyessége az alapja, ennek a technikai eszközök igénybevétele az eszköze.

Következett a nagy földindulás, melynek áldozatai sorában ott áll az egész magyar kis- és kézműipar. Nemcsak megtizedelve került ki abból, hanem anyagilag teljesen megrokkanva. És kétszeresen kellett megéreznie az annak nyomában bekövetkezett gazdasági válságot, melyben — sajnos — ismét csaknem teljesen magára hagyatva maradt, saját meggyengült erejére utalva. Egyedül a hitelnyújtás terén történtek érdekében — ha végeredményében szerénynek is nevezhető — némely figyelemreméltó lépések. Maga az egész