A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
233 ság nyűge, nemkülönben egyéb áruforgalmat gátló akadályok minden kereskedelmi intézményt — jót vagy rosszat — farkasguzsba kötöttek. Külföldön azonban bosszú öreg kort élt az árumegállítási jog s egyes német városok még a XVIII. században is éltek vele. * * * Az árumegállítási jog azonban még mindig csalc kényszervásár. Létét kevésbé köszöni a tényleges gazdasági szükségletnek, mint a haszonleső hatalmi szónak. De gyökerei oly mélyen ereszkedtek bele a középkor gazdasági adottságainak humuszába, hogy történelmi jelentőségét kétségbevonni egyenesen balgaság volna. * * * Mialatt az árumegállítási jog alapján kifejtett vásárrendszer kereskedelmi szabadságjogokat sértő méltánytalanságai ellen erélyesen, olykor pedig sikeresen is tiltakozott a középkori kereskedelmi élet érdekeltsége,—azalatt szinte önként megérlelődtek a viszonyok ahhoz, hogy maguk a kereskedők és termelők igyekezzenek áruik számára lehetőleg nagy felvevőképességű piacokat találni. Közlekedési gócpontok, szárazföldi és vízi útvonalak, valamint oly helyek, melyeken bizonyos, visszatérő időközökben nagy tömegek rendszeresen sereglenek össze, az árúsok számára kiváló keresleti lehetőségeket biztosítottak. A vallásos buzgóság bizonyos kegyhelyeken időközönként tekintélyes tömegeket hozott össze s tényleg azt látjuk, hogy az úgynevezett »búcsújáró helyek« ma is vásárt tartanak az illető község védőszentjének különböző ünnepein. A leg- újabbkori árumintavásárok »Messe« elnevezéssé is egyházi eredetre vall és alkalmasint onnan származik, hogy a fentemlített kegyhelyeken, illetve búcsú- járással kapcsolatos vásárok alkalmával az egyház ünnepies szentmisét tartatott. Tény, hogy az egyház maga korán átlátta a vásárok fontosságát s igyekezett azok gazdasági előnyeit egyrészt a maga javára kihasználni, másrészt fejlődésüket is előmozdítani. Evégből elsősorban privilégiumnak nyilvánította a vásártartás jogát s mint ilyent — magának sajátította azt ki. De viszont másrészről nem fukarkodott a kiváltság adományozásával, mert abból kiadós jövedelmet húzott a különböző neveken élvezett vásári illetékek révén, melyeket csak mérsékelten terheltek a vásári felügyelet, adminisztráció és a különösen eleinte meglehetősen gyér vásárterületi beruházások költségei. A vásározó árúsok mindenesetre szívesen látták az egyházi beavatkozást és fizették az illetékeket, mert az egyházi hatóság maguk és áruik számára élet- és vagyonbiztonságot nyújtott abban a zavaros korszakban, midőn nemesi prerogativákkal bíró lovagok épúgy, mint útszéli banditák szinte élethivatás- szerűleg fosztogatták, sőt tették el láb alól az árutulajdonosokat. A vásárok fontosságára, különösen pedig jövedelmező voltára csakhamar felneszeitek a világi hatalom letéteményesei is, úgyhogy rövidesen valóságos versengés fejlődött ki a privilégiumok adományozása körül egyházi és világi hatalmasok között. A vételkedésben különösen a német fejedelemségek járnak elől s igyekeznek a vásárok látogatottságát minden rendelkezésre álló eszközzel fokozni. Az árúsokat, olykor a vevőket is, különféle adók és illetékek alól mentesítik, az utazók mellé fegyveres kíséretet adnak, alkalmas vásári tereket létesítenek, szervezik a jogviták gyors eldöntését, szabályozzák a mérőeszközöket, a pénzt és a hiteléletet. Rövidesen bevezetett intézménnyé lesz (elsőízben olasz földön) a váltó, melynek közforgalmi jelentősége felbecsülhetetlen, A céhek kiváltságait több vásártartó helység kiváltságlevele az engedélyezett vásárok
