A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
234 tartamára felfüggeszti. Egyszóval minden megtörténik a vásári forgalom élénkítése érdekében. És valóban : a vásárok egyre szaporodnak s hova-tovább a kereskedelem legfontosabb intézményei sorában foglalnak helyet. A világforgalom gócpontjaiban ezidötájban keletkeznek a nagy világvásárok, melyeken képviselve van úgyszólván minden ország s melyeknek joggal tulajdonított az egykorú felfogás nemzetközi szempontból is roppant fontosságot. A középkorban, sőt az újkorban is igen nagyhírű világvásári helyek voltak : Nisnij-Novgorod, Kiew, Troyes, Majna-Frankfurt, Lipcse, St.-Denis, Páris, Lion, Piacenza, Bologna, Sinigaglia, Mekka, Kiachta, Hurdwar ; nálunk pedig főként Pest, Debrecen, Szeged és Miskolc. Idő haladtával és a közállapotok konszolidálásával azonban e világvásárok jelentősége természetszerűleg csökkent. A mindegyre tökéletesbülö közlekedési viszonyok között a kínálat és kereslet összetalálkozása csaknem állandóan lehetővé válik. A közgazdasági információs szolgálat és reklám igen különböző és igen hatásos módjai teszik lassanként lehetővé, hogy az áruforgalmazó piacra, a vevő pedig igényeinek, ízlésének legmegfelelőbb szükségleti cikkekre a vásári alkalmak kihasználása nélkül is előnyösen rátaláljon. A céhekben már régen stabilizált ipar mellett stabilizálódik az áruközvetítő kereskedelem is és a vásározó hírességek helyét egyre hódítóbb céltudatossággal foglalják le a » cégek«, a wállalatohi, melyek méltán tekinthetők a mai világkereskdelem pionírjainak Emellett a vásárok régi, általános népszerűségén is csorbát ütött a közfelfogás. Az ökonomikus gondolkozás már-már panaszkodni kezd a vásárok látogatásával járó idő- és munkaveszteség miatt. A puritán kálvinizmust követő Genf érdemes magisztrátusa már a 15. század utolsó évtizedeiben »korhelykedés«-nek minősíti a vásározó népek — árúsok és vevők — könnyelmű és céltalan pazarlásait. Münchenben az asszonyok — feleségek és anyák — esdekelnek a férfinép vásárlátogatási lázának hatósági megfékezéséért. Szepes vármegye egyenesen a császárhoz (II. József) küld instantiát, melyben a vásárjog megszorítását kéri, mert nézete szerint a kézművesek nagy része nem dolgozik, hanem egész éven át vásárról vásárra jár. Debrecenben a »nagyvásárt« asszonyi nyelvek gúnyolódása nevezi el »nagy szabadság«-nak, — lévén csakugyan úgy, hogy a vásárra felgyülemlett tömegek teremtették meg azokat a sokszor éppen nem ártatlan örömöket, melyeknek élvezetére a vásár jó és bőséges alkalmakat nyújtott. Akármilyen szemszögből is nézzük tehát ezeket a »sokadalmakat« (kon- templáris feljegyzések kedvenc kifejezésével élve), tény az, hogy a föntebb már részletesen tárgyalt okok elsősorban a világvásárokat, ezenkívül pedig az élet modernizálódása következtében szintén devalválódott gazdasági értékű országos vásárokat, az evolúció törvényeinek megfelelően, lassú kimúlásra ítélték el. A világvásárok régi jelentősége általában megszűnt. A gazdasági életben többé nem oly jelentőségteljesek, mint valaha voltak. A közforgalmi élet menetében ebben a stádiumban már kevésbé folynak belé. Kegyvesztettségük is hamarosan bekövetkezik, amint a hatalom anyagi érdekeinek szolgálatára többé nem eléggé alkalmasokká válnak. Mindamellett föntartják jelentőségüket némely világvásárok ; nevezetesen pedig azok, amelyek kulturális szempontból alantasabb népi közületekkel közvetítik az árucserét; melyek tehát nélkülözni kénytelenek a technikai fejlődés előnyeit, melyek továbbá oly árukészletekben bonyolítanak le nagyszabású forgalmat, melyeknél szükséges az áru megszemlélése, vagy melyeknek a piacra- hozatali lehetőségét az időjárási viszonyok határozzák meg.
