A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
232 volt : a piac vonzotta a publicitásra törekvő politikust, a politikai hitvallások pedig a haszonra való törekvés természetes ösztönével együtt tömeges felvonulásra késztettek az árus népet, amely különben is csak a vásározás útján találhatta meg termel vényei értékesítésének leggazdaságosabb lehetőségeit. * * * Mindazáltal a mai értelemben felfogott vásárintézményt nem az ókor magas kultúrája, hanem a középkor primitív gazdasági és társadalompolitikai viszonyai teremtették meg. Az őstipus kétségtelenül az árumegállítási jog. Ez az intézmény egyik legsajátosabb produktuma a kiváltságok rendszerére alapított középkornak. Lényege abban állott, hogy eleinte csak egyes városok, később a városok tömegei privilégiumot nyertek az uralkodótól, a hübérúrtól, vagy az egyháztól a szárazon, vagy vízen árut szállító kereskedők feltartóztatására, áruik kirakodtatására és vásárok tartatására. Ez a — mai felfogásunk szerint — brutális szabadságkorlátozást jelentő privilégium a középkor fejlődő városaira nézve szinte felmérhetetlen előnyt jelentett; mert nemcsak a városok forgalmát fokozta, hanem az egyes szükségleti cikkek áralakulását is döntően befolyásolta, minthogy a kényszervásáron forgalomba nem került árukat továbbszállítani nem lehetett s ennélfogva a kereskedő kénytelen volt árait olymódon megszabni, hogy a megállító városi piac egész készletét felvegye. Amily anyagilag is felbecsülhető előnyt jelentett tehát a megállítási joggal bíró városok részére ez a — csak középkori mentalitással megérthető — kiváltság, époly elkeseredést váltott ki az iparűzők és kereskedők rendjén, akik az árúmegállítás szabadalmában teljes joggal a kereskedelmi szabadság súlyos megsértését látták. Hiszen a középkornak ez a torzszülötte alig volt különb és emberibb a kereskedő elemek egyszerű kizsákmányolásainál. Hiszen az áru- megállítás privilégiuma tulajdonképpen tagadása volt a kereskedelem szabad mozgási lehetőségének és a nem produkáló hatalmi tényezők önös érdekeit segítette elő. Mi sem természetesebb tehát, minthogy az árutermeléssel és forgalmazással foglalkozók minden rendelkezésükre álló eszközzel igyekeztek kijátszani a szabadalommal bíró városoknak ezt az antidemokratikus jogát. A kijátszás módja az volt, hogy vagy kerülő utakon szállították árukészleteiket, vagy pedig árufelhozás és kirakás nélkül kötöttek kereskedelmi ügyleteket oly felekkel, akikről feltételezhették, hogy nem válnak árulóikká. A kereskedők ellenállása és politikai befolyása — úgy látszik — azonban hova-tovább erősbödött s a középkor kései századaiban már nem egyszer látunk eseteket, amidőn vagy egyes személyek, vagy egyes városok, vagy egyes országrészek mentesültek az árumegállítási privilégium gazdasági nyűge alól. Magyarországon például az 1445-iki országgyűlés törvényt — bár soha nem szentesített törvényt — hozott, hogy az ország egész területén szabadon járhat áruival minden kereskedő, aki árukészlete után a harmincadot (őstípusa a forgalmi adónak) és a vámot lefizeti. Az árumegállítási szabadulom hazai történelmét tekintve, megállapíthatjuk, hogy Buda 1244-ben, Győr 1271-ben, Kassa 1347-ben szerezte meg ezt a fontos kiváltságot. Ugyanez időtájt vált Pozsony, Nagyszombat, Brassó, Szeben, Eperjes és Bártfa is e jog birtokosává. Virágzott is az intézmény egész a »mohácsi vész«-ig, amitől kezdve pártvillongások szakadatlan sora, a török hódolt
