A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
228 tájékáról összesereglett nézők támasztották alá a kiállítások anyagi bázisát. A kiállítások luxuriózus dekorálása is sokakban keltett aggályokat s hovatovább általánossá kezdett válni a vélemény, hogy az ötéves lusztrum igen rövid s a világkiállítások számát csökkenteni kell. De nem így történt. 1867-ben, III. Napóleon kifejezett kívánságára kitárja kapuit az újabb párisi nemzetközi kiállítás, mely éppen az Expositions-Müde-re tekintettel — eddig nem ismert új utakat keres, új tömegvonzó »attrakciók«-kai igyekszik az internacionális érdeklődés fölébresztésére. Ez a kiállítás már nemcsak az elért eredmények, tehát a kor adottságai legmagasabb színvonalának bemutatására szorítkozott, hanem történelmi visszatekintést nyújtott a kőkorszak legprimitívebb eszközeitől és termelvényeitől a technika legújabb, legmodernebb vívmányáig. Ezt a kiállítást "bátran nevezhetjük az emberi munka diadalmas szimfóniájának, mert kozmikus, nagyszerű egységében tárta fel mindazt, amit az emberi munka, az emberi civilizáció évezredek beláthatatlan hosszú során át megalkotott. A kiállítás külső meg jelenülése fényes, ízléses és impozáns. Terjedelme minden eddigi kiállításét felülmúló és látogatottsága nagyon tekintélyes. Látogatóinak összes száma 9,826.000, legnagyobb napi látogatottság 110.420 fizető. Az igénybe vett terület 663.138 m2. Az összes kiállítások száma 50.226. 1871-ben ismét Angliára került a sor. Ez alkalommal azonban Anglia lefékezett tempóval dolgozott s a kiállítást csupán néhány speciális szakmára korlátolta. * * * Miközben Anglia és Franciaország,—az iparűző államok többé-kevésbbé élénk részvétele mellett — versenyeztek egymással, azalatt az osztrák főváros valóságos világvárossá, fontos ipari és kereskedelmi gócponttá küzdötte fel magát s elérkezettnek látta az időt, hogy maga is sorompóba lépjen. E feltörekvő metropolis is világkiállítás rendezésének eszméjével foglalkozott s tiszteletreméltó kitartással, áldozatkészséggel és céltudatossággal törekedett arra, hogy akciójának sikere ne maradjon London és Páris eredményei mögött. Az 1873-iki bécsi világkiállítás egészen új és nevezetes etappe a kiállítások történelmi fejlődésében. Bécs és az osztrák gazdasági élet ez időben a »nagy kracM gazdasági válságát vészelte éppen át s éppen nem volt jogosulatlan az aggályoskodás, mely a világkiállítás megrendezésének roppant erőfeszítéseitől, a gazdasági krízis hullámvonalának kimélyülésétől tartott. A város, az ország hihetetlen áldozatokat hozott, óriási erőfeszítést munkában és anyagiakban egyaránt. Az egész ország, sőt az egész kultúrvilág összfigyelme a »Kotunde«-ra koncentrálódott, hol egy gazdaságilag letört ország készített elő oly nagyszabású indusztriális és kulturális seregszemlét, melyhez foghatót eleddig sem London, sem Páris nem produkált. Ha a londoni világtárlatokat angol-szász komoly alaposság, a párisiakat fejlett műízlés jellemezte, úgy joggal állapíthatjuk meg, hogy az 1873-iki bécsi kiállítás az eddigiek összes tanulságait felhasználta s a rendezőség a roppant arányokban megkezdett akciót megtermékenyítette oly szűz területek feltárásával, melyeket az előző világkiállítások teljesen figyelmen kívül hagytak. A bécsi kiállításon kapcsolódott be először a világkiállítások anyaggyüjteményébe a bányászat, növény- és állattenyésztés, mintegy dokumentálandó, hogy az ipar és kereskedelem ősforrása az őstermelés és igazi termelési kultúra csak ott fejlődhetik ki, ahol őstermelés, ipar és kereskedelem között intézményesen biztosítva
