A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
229 van a zavartalan harmónia. Felölelte továbbá a kiállítás a termelési és forgalmi statisztika, a műszaki tudomány és nevelésügy anyagát is úgy, hogy ezáltal valóságos enciklopédikus jelleget öltött. Ismételjük, nagyszabású és elismerten impozáns keretek között zajlott le az első bécsi világkiállítás. Tudásban, energiában, jószándékban és leleményességben igazán nem volt hiány. Ellenkezőleg, éppen a túlságba hajtott erőfeszítés, a túlterjeszkedés lett okozója annak, hogy az elért erkölcsi eredmények legkevésbbé sem állottak arányban az anyagiakkal. A záróelszámolások 20 millió deficitet konstatáltak, oly horribilis összeget, tehát, mely egy gazdaságilag kedvező viszonyok között élő állam szempontjából is érzékeny tehertételt jelentett volna. Mit jelentett tehát az anélkül is súlyos krízissel küzdő Ausztria számára. Reakciót, csüggedést, letargiát, melyből nehéz volt a feltámadás. És jelentett még valamit! A világ közvéleménye ráeszmélt arra az igazságra, hogy a világkiállítások szakadatlan sora hátrányosan hat a gazdasági életre s az ötéves lusztrumokat nem képes elviselni az iparüzö államok teherbíróképessége. Ráeszmélt továbbá arra is, hogy az eddigi világkiállítások rendezése körül sok hiba történt, melyeknek kiküszöbölése elsőrendű érdek. Mindezek a megfigyelések élénk vágyat keltettek a lelkekben a kiállítási ügyek reformja iránt s minthogy a bécsi kiállítás után — legalább Európában — hosszabb időn át nem merült fel újabb akció, a kiállításügy szaktekintélyeinek volt ideje s főleg volt gazdag tapasztalati anyaga a reformeszmék kitermeléséhez. Mielőtt azonban még a kiállítási ügyek reformjának igen érdekes kérdéseivel óhajtanánk foglalkozni, megemlítendőnek tartjuk még, hogy a XIX, században Bécs után még Philadelphia (1876), Páris (1878 és 1889), végül Chikago (1893) rendeztek világkiállításokat. Közben természetesen az országos, a provinciális és szakkiállítások és a világ csaknem minden részén elszaporodtak. Hazai vonatkozásban legyen és az elmúlt század gazdasági históriája nem egy szépsikerű kiállításról számolhat be. * * * A XIX. század országos és világkiállításai, valamint a gyakran ismétlődő provinciális érdekű és szakkiállítások két értékes tapasztalattal gazdagították a szakköröket. Megállapítást nyert ugyanis, hogy 1. a kiállításoknak van határozott gazdasági jelentőségük és ennélfogva jövőjük azonban 2. a kiállítási ügy mindenirányú szabályozása többé el nem odázható. A világkiállítások gyakori ismétlődése ellen Bismarck már 1878-ban síkra- száll, rámutatván arra, mikép az érdekelt államoknak elsőrendű érdekük, hogy a világkiállítások rendezése tekintetében egymással kölcsönösen kötelező megállapodást létesítsenek és csakis közös megegyezés alapján legyen szabad valamely időpontban és helyen világkiállítást rendezni; különben az ügy menthetetlenül elposványosodik s az erőviszonyokkal éppen nem, vagy nem kellő óvatossággal számoló vetélkedési láz előbb-utóbb a világtárlatok teljes diszkre- ditálására vezet. A vaskancellár szavainak világszerte élénk visszhangja támadt, annál is inkább, mert nemcsak a kiállítások ijesztő arányú szaporodása, hanem azok gyakran bekövetkezett anyagi kudarca és a nagyszámú szédelgés, visszaélés is
