A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
217 rint az említett két intézmény között vérszerinti rokonság van, mely a közös eredetet nem tagadja, sőt büszkén hangoztatja, hogy a család két ága teljesen különálló ugyan, de e családfa két reprezentáns ága ősforrásból származik. Xehézkes és hosszadalmas volna a történelem folyamatát nyomról-nyomra tovább követni. így tehát — kikapcsolva minden egyebet, — csak arra utalunk röviden, mikép egyiptomi fáráók emlékét megörökítő egy-két hieroglifás sírfeliraton is utalásokat talált a tudományos kutatás arra, hogy e sok ezer év patinájával fedett korszakok szinte döbbenetesen kifejlett kultúrája már az intézményesített, racionalizált, sőt — mi több — Ökonomizált formájukban ismerte — a kiállításokat. Ezek a legősibb történelmi korszakok elsősorban és főként östermelési produktumaik számára rendezték meg árúbemutató seregszemléiket. Tény azonban az is, hogy olykor-olykor bizonyos magasabbrendű lelki szükséglet hívott életre egészen modern célkitűzésű s a szó csaknem mai értelmében vett kiállításokat. Az elmondottak ellenére is megbocsáthatatlanul merész állítás volna a mai értelemben vett kiállítások ősét akár a prehisztorikus idők, akár a legrégibb történelmi kultúrák emberének intuitiv szárnypróbálgatásaiban keresnünk. Mindent egybevetve, azt igazolják az őstörténelem emlékei, hogy amidőn az emberi pszichéből kitermelődött a vetélkedés ősi hajlama, ugyanakkor készen- állott a talaj a kiállítások, illetve kiállítási jellegű intézmények megteremtése és fokozatos fejlődése számára is. Hí Hí Hí Ha azonban már a történelmi távlatok kutatása e tanulmány céljaitól messzebb eső területekre csábított bennünket, még kevésbbé térhetünk ki annak rövid ismertetése elől, hogyan fejlődött, formálódott és modernizálódott a kiállításügy a klasszikus görög-római ókorban, a középkorban, az új és a legújabb korban'1. Ezúttal már az írott történelem útjára térünk és arra törekszünk, hogy időrend és oknyomozati feltárásban tegyük érthetővé a kiállítási ügy gazdasági és társadalmi jelentőségét. Hí Hí Hí Az a csodálatosan kozmikus jellegű kultúra, mely a klasszikus Hellász művészetét oly — mai napig is méltán megcsodált — tökéletességre emelte, az a bámulatosan kifejlett kultúrális érzék, mely a görög szellemből Solonokat, Likurgusokat, Periklészeket, Phidiásokat, Sophokleseket, Euripideseket és Szokráteszeket nevelt, — amely mint Vergilius mondja — »arannyal ékesítette a márványt és márványba ékelt drágaköveket« — az a nép, mely épp oly hiú volt mondhatatlanul kikultúrált, kifejező és zengzetes nyelvére, mint csodás verőfényű mithológiájának költői kincseire, amely a diszelgésre, szépelgésre mindig oly igen hajlamos volt, amely az idők furcsán változó során vagy tragikus hőssé nemesült, vagy fintoros bohóccá torzult, amely mammut — vagyonokat keresett és herdált el, kockán, hetairán, politikán és mecénáskodáson, nem nélkülözhette, ellenben ösztönös megérzését természetesen követte, amidőn ráeszmélt arra, hogy a hiúságoknak a jóizléssel is összeférő vására van. És a »Szép«-ért lelkesülök sok mindent — még egészen aljas bűnöket, kilengéseket, politikai balfogásokat, sőt árulásokat megbocsátanak, ha Praxiteles Vénus szobra a szörnyen eladósodott város fórumán díszeleg. Ahol egy remekmű, ott egy egész bevehetetlen erőd. A klasszikus görög kor hadvezére inkább kockáztatta Rhodos sziget meghódítását, mintsemhogv a város oly részén intézzen támadást, melyben egy híres festmény, egy híres szobor, vagy egy híres műtárgy volt őrizetben.
