A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra Irta : Dr. Dobsa László, az Iposz. igazgatója Nagyvárad tudós püspöke, az 1886-ban elhalt Ipolyi Arnold, mondja egyik művelődéstörténeti értekezésében,1) hogy »az ipar consolidálása, az iparegyesületek és testületek, a céhek, a gildek, a compagniák s egyéb ily kereskedelmi és iparostársulatok alakulása legalább is oly korszakias tényt képez a népek történetében, mint akár a népvándorlások s a keresztes hadjáratok, akár a politikai forradalmak, vagy hitújítási mozgalmak«. A tudós püspöknek félszázaddal ezelőtt újszerű megállapítása ma már átment a köztudatba ; ma már senki sem vonja kétségbe, hogy az emberiség kultúrális fejlődése az ipar fejlődésének mesgyéjén nőtt naggyá. A magyar kézművesség története egybeforrott az ezeréves Nagymagyar- ország történetével; a magyar művelődés fáklyahordozói, a magyar rátermettség világbajnokai évszázadokon át a magyar kézművesmesterek voltak ; s ha a Magyar Ipar Almanachja az ebben a csonka országban is élni akaró és alkotni kész magyar iparnak akar obeliszket emelni — ezen a tanúságtételen bizonyára joggal kér helyet a magyar kézművestestületek fejlődéséről szóló elmefuttatás. * A magyar kézművesség fejlődéstörténete szorosan kapcsolatos azokkal az okokkal, amelyek a kézművesipar történeti kialakulását általában előidézték s azokkal a jelenségekkel, amelyek a kézművesipar fejlődésmenetét kísérték ; ezért foglaljuk össze elöljáróba azokat a következtetéseket és ismereteket, amelyek a kézművesipar és a kézművesség létre jő vételét s a fejlődés korábbi fokozatait állítják elénk. Ha a kézművesipar eredetét kutatjuk, akkor az emberiség őskorába kell visszamennünk. Feltehetjük, hogy az a primitiv ember, aki a földkerekségnek megélhetésre legkedvezőbb helyén, képletes értelemben a valóságos »paradicsomban« először lépett az élet színpadjára — minden eszközkészítési szükség nélkül is megélhetett ; de már az a kortársa, vagy utódja, aki kedvezőtlenebb éghajlati és megélhetési körülmények közé jutott s amelyiknek már a vadállatokkal is meg kellett küzdenie létéért, alig nélkülözhette azokat az alkalmatosságokat, amelyek a káros behatásoktól oltalmat, a veszedelmekkel szemben védelmet nyújtottak. A tudomány bebizonyította, hogy az ember az őskorban együttélt a leghatalmasabb ragadozókkal, küzdelmet folytatott a medvéknél sokkal nagyobb barlangi medvével s a mai elefántnál óriásibb mamuttal, — bebizonyosodott az is, hogy az ősember a paradicsomi életet a jégkorszak borzalmaival is fel1) A magyar iparélet történeti fejlődése. Budapest, 1877. Athenaeum.
