Budapesti háztulajdonosok címtára (név- és lakjegyzéke) 1938 (Budapest, 1938)
III. kerület
118 Budapest Székesfőváros Vízmüvei. (IV kér., Egyetem-utca 2. sz. — Telefon: 185-855.) 7. AZ ÜZEM ISMERTETÉSE. Fővárosunkban az első vízmüvet a rómaiak építették Kr. u. az első században Aquincumban, a mostani Római-fürdő forrásainak felhasználásával. Később, a XV. században Mátyás király létesített egy újabb vízmüvet, amely azonban csak a budai királyi palota vízellátását szolgálta. A törökvilágban emberhajtotta taposómalmok segítségével emelték a Duna vizét a Várba és az általuk létesített Rudas-fürdőbe. A pesti oldalon azonban kizárólag közkutakból és a Dunából lajtokkal hordott vízzel történt a vízellátás; vízvezeték egyáltalán nem volt. Az 1866-ban kitört kolerajárvány után végre megépült az első ideiglenes vízmű a mai Országház területén, de mert a termelt víz a pesti oldal részére kevés volt, a Dunából szüretien vizet is szivattyúztak és így kevert vizet juttattak a hálózatba. 1881-ben a budai oldalon, az újlaki rakparton is épült egy rendszeres vízellátást biztosító vizmütelep, amit rövidesen követett a krisztinavárosi átemelőtelep ‘megépítése és így a hegyvidék magasabb részeinek vízellátása egyelőre megoldást nyert. A főváros fejlődésével párhuzamosan mind a pesti, mind a budai oldalon egymás után létesültek víztornyok, vízmedencék és bővült a vízcsőhálózat is. A szüretien dunavizet azonban a lakosság továbbra is fogyasztotta s a rossz vízellátás következtében a városban 1888-ban szokatlan méreteket öltött az amúgy is állandóan lappangó tífuszjárvány. Ennek megszűntetése érdekében a következő évben elkészült az első mesterséges szűrőtelep a Markó-utcában. Ezzel egyidejűleg megtiltották a nyers dunavíz fogyasztását. A végleges vízmű megépítésével kapcsolatban sok vita hangzott el a víznyerőtelepek helyére vonatkozólag, többek között a tatai tó vizének Budapestre való szállításának gondolatával is foglalkoztak. A szakértőként meghívott Salbach drezdai vízműigazgató javaslata alapján 1893-ban megkezdődött a végleges vízmű építése. Ettől kezdve a világháború kitöréséig a Duna mindkét partján létesített újabb és újabb berendezésekkel igyekeztek a rohamosan fejlődő főváros vízellátását biztosítani. A háború és az utána következő tíz év a további fejlődést megakadályozta, így csak 1926-ban indult meg a vízmű újabb bővítése. Víznyerés tekintetében Budapest rendkívül kedvező helyzetben van. A Duna folyam a Visegrádtól délfelé elterülő síkvidéket a hajdankor- ban feltöltötte homokos kavics hordalékával és így kifogyhatatlannak mondható jó ivóvíznyerő területet létesített. A víztermelőtelepek kútjai útján nyert s a talajban természetes szűréssel megszűrt víz aluviális eredetű homokos kavicsrétegben tárolódik. E vizet tartalmazó kavicsréteget alulról vizet át nem bocsátó diluviális korú kékagyag határolja, felülről pedig 2—4 méter vastag agyagos fedőréteg borítja. E kavicsréteg vize Duna-talajvíz és csapadékból eredő talajvíz keveréke. üdítő és jóízű, temperaturája 7—12 C fok, 12 német keménységi fokú, baktériummentes. A víztermelőielepek a kutakból és galériákból nyert vizet elosztják a város különböző részeibe. A telepek arányosan vannak elosztva a főváros külső és belső területein a pesti és budai oldalon egyaránt és a Szentendreiszigeten. A szigeten gyűjtött vizet a Duna medre alatt épített alagutak vezetik át a pesti, illetőleg a budai oldalra.
