Girókuti Képes naptára 1860
Girókuti képes naptára 1860. évre - I. Irodalom és müvészet
121 két próba, 122 csökkentni szerelmét az iránt, ki érte anynyit áldozott __Hogy ne lássa fennt a ka stélyt, hol öt annyi pont emlékezteti arra, a mitől úgy akar futni, szaladni, elbújt nője ágyához, s ráfuggeszté szemeit a még hervadtan is szép arczra, merően lesten minden mozgását, hogy elvonja lelkét a múlttól, s ha mégis emlékezett, ráhajolt a nőre, megcsókolta a kis bibor ajkat, mely egykor a mennyet va- rázsolá elő, a szép halvány homlokot, elfeledett mindent....... Ott virasztott, ott ktizködött, s ha az úrnő hivó jegye szólitá is öt a kastélyba.... Nem akart menni; de hivta öt a tisztelet, s hogy erőt nyerjen, megcsókolta neje ajkát, s a kastély felé indult. Oda érve a fény-termekbe, lelke elszorult, minden zúgott, úgy ismert, úgy emlékezett rá .... A belső termek egyikében a szép özvegy várta öt.... Gyula döbbenve nézett a kifejlett szépségre, ki most édes mosolylyal nézte öt, megfogta gyöngéden kezét, maga mellé vonta, s oly zenehangon suttogá a rebegö fülébe:... — Jöjjön, jöjjön ön közelebb — gondolja , hogy még mind gyermekek vagyunk! Ez emlékeztetésre az ifjú véve sebesben kerengett, ereiben lüktetett a vér, s a szív elhalt ajakán__ — Beh rég, rég nem találkozánb , folytaié a deli no bizalmas arczal. — Gyula alig tudta utánna rebegni, nagyon rég.‘ — És ki hitte hogy igy találkozunk, hogy ily hideg azon kedves arcz melyet a gyermekkor barátnő legelőbb látand s szeretett, szólt szemrehányólag a szép nő... E szavak az ifjúnak vissza adák egész öntudatát. S bátrabban szólt: — Nem, hidegség ó asszonyom az mi- elvette hangomat j a bámulat és fájdalom tön némává engemet. Nagysád oly szép lön, s én annyit vesztettem! Ki hitte volna hogy még igy találkozunk. Annyi fájdalom volt e hangokban, s annyi részvét mi e hangokra a hölgy arczárói vissza tükrözött.... — Édes Gyulám elfelejtő e már a régi szóllittási hangot?! Oh vegye viszsza , használja azt és csevegjünk a múltról — feledni a jelent! szólt a nő. — Oh asszonyom, beh jólesik hogy ön még most is mind a régi jó Málvin az „én Málvinám“ s nem a gőgös úrnő! szóllott az ifjú s ajkához emelte a szép puha kezecskét, — melyek az övét gyengéden megszoriták ......... Ho sszan beszélgettek a mull gyönyöreiről az ifjúkor játékairól a nő hangjában annyi vonzalom, annyi szív erő szólt, hogy az ifjú lassan-lassan a múlt gyermek évek gyönyör perezében érezve magát — közelebb vonult a nőhöz ? Csuda e ha ily mámoros harezban feledve volt a nője íajdalma, áldozata, csak azt tudta hogy mint elhervadt az a bájos arcz és nem emlékezett: hogy rózsái érte hultak el; mig ez kit itt karjaiba tart, oly szép s úgy szeret! A nő rá hajtá szép sötét fürtéit. Szemeinek villáma égett az ifjú szemeiben, s lehellete érintő arczát ajakát. Akaratlanul öntudatlauul álhajóit a nő epedö ajakéhoz — S hosszan édesde- den csüngött a rég érzett boldogságon.... A mint elvonta ajakát, úgy tetszett mintha nője halvány szemre hányó arcza lebegne előtte, s kínos nyögései fülébe hörgené- nek, és ijjedten ugrott föl lesütött szemekkel — és kihevült árczal keltfel kere- velröl a szép Málvin mellől...... — Oh bocsájson meg édes Malvinom, hogy szivem heve feledve mindent ily messze elragadt. Othon kit mellettem tört össze a nomor... nőm szenved végtelen. Minden könnye minden kínja átkot kiált rám és értem pazarlctt minden percze boldogságot kíván töllem a jövő számára, s a mellett lelkemben szerencsétlen szerelmem lobog. — Miért lobogtatta önfel e szánandó lángot, hogy aztán ily nyomorulttá tegyen. Feledjen s ne háborittsa szivemben föl — akár jóltevö keze, akársze- relmével, engedjen felednem önt s telye- sitni a nehéz kötélyt. Csak ha nem sokára sírba dönt az élet akkor emlékezzék meg, ki önt, úgy szerette, annak hátra maradt szegény családjáról.. Még csak egyszer nyújtsa felém kezét... ugy-ugy —-------most már engedje hogy öljön meg a szerencsétlen szerelem szóllott az ifjú s leveretve a fájdalomtól eltántorgott. Az árva nő rá borult a kerevetre. . . . — Oh nem lehet, nem lehet feledni!.... Oh — mily boldogtalan vagyok miért van szivem, mely szeretni tud , — meghalok ,
