Girókuti Képes naptára 1860

Girókuti képes naptára 1860. évre - I. Irodalom és müvészet

DERŰRE BORÚ, BORÚRA DERŰ.

(Hrd)>lyi életkép).

Dr. OfiOSZHEGYI JósÁ-tól.

>zer nyolczszáz ötvenben egy vándor érkezett Deés városába; senki sem tudta, honnét jö, ö maga nem tudta, hova szándékozik. Egyéniségére nézt, a har- mincz és negyvenet közvetítő években, teljes erőben diszlö férfiú, kopott öltözetben, bánatdulta arczczal. Gyakran látták öt a Szamospartjáu, a Kodorpatak mellékén, vagya deésaknai kopár hegyen, majd a közel erdőségben magánosán bolyongani; de a merengöt senki,sem szólította meg; ö maga került minden emberi lényt.

E szép Erdélyt, eme görbe kis országot oly gyakran szemlélte meg bérczeiröl, hogy majdan az egészet ismerni látszott, s minden társaságtól elvonullában, csupán a nagy természettel lépett szoros komoly viszonyba. El el bámult a Csicsóra és Cyb- lesre, tova a beszterczei havasokra, visz- sza a nagy Meszesre. Mind e tömeg hegység ugyananynyi és épen oly nagy eszmét keltett lelkében, — talán épen oly nem mozdithalót, oly kivehetetlent. Nagy lehetett gondja; mert ennek nyomai kidőltek magas homloka redöin. —0 csak úgy tengett a vidéken... Minden nap más hely volt a tanyája, minden éjen más menedéke!

Egy derült tavaszi napon maga elé vette ama hegylánczolatot, mely a két Szamos közén Lekencze és Régen felé terjed; s ment azon épen oly czéltalanul, mi.it másszor és többször más vidékeken; futni talán a bajtól, mely öt űzte.

A mint uttalanul egy kies kilátású hegylejtöre érkezik, tekintete önkénytelenül megakadt a felé fölkanyargó ösvényen. Ezen két gyermeki alak haladt enyelegve fölfelé; fiú egyik, fürge leányka a másik; ismételt kedélyes kaczagásuk el végig hangzott a völgyben; meg meg kergették

egymást, s újra le-le ültek nagyokat nevetni. Oly különös érzés lepte meg az utast ez elfogulatlan jó kedv láttára, hogy minden újabb hangra ösztönt érzett, hogy maga is nevessen; talán nagyon rég óta először.

Megállóit, s megvárta a pajkosokat. Ezek rózsás kedve még az idegen láttára sem csilapult; sőt a mint hozzá érkeztek, még huzamosabban nevettek, hol egymással szemközt, hol az idegenre nézve.

— Jó kedvetek van gyermekek! szólt hozzájuk nyájason.

— Vagy igen ám! — viszonz a pajzán

fiú mert van okunk rá. De ugyanazon percz- ben a fiú nyakára csimpeszkedett a k'S leány, s tömzsi piros ujjaival annak ajkát verte, hegy beszéde csak dadogássá váll; semmiképen sem akará hagyni, hogy többet beszéljen. — Azonban ez hamar kiszabadult karjaiból, s előbbre futva: Megmondom, megmondom, csak azért is---------ellenkező

k a kis leánynyal.

Jer fiam jer , mondd meg nekem , mond viduló kedvvel az idegen. Ekor akis leány elbájoló hízelgéssel simult az idegenhez, s oly kedves kunyorálva szólitá.

De bácsi kérem szépen, ugye nem haragszik meg?

Nem, nem, kedves leányka, de szeretném tudni.

Prikulics! Prikulics !! kiáltott .erre a fiú, s meszsze futott.

No lássa bácsi! hát mert meszszéröl úgy látszott, mintha bácsi nem ember volna, azt találtam mondani, hogy ott jön a Prikulics ni!! aztán egyikünk sem mert jönni; csak úgy kergettük egymást, mig észre vettük hogy bácsi csakugyan ember, nem pedig kisértet.

Az idegennek úgy megtetszett e kede