Girókuti Képes naptára 1860

Girókuti képes naptára 1860. évre - I. Irodalom és müvészet

141 142 SZÉP, JÓ ÉS HASZNOS KÖNYVEK. barátj ait.“... Költöi szép léleknek csak hasonlelkti barátj a lehet. Gr. Lázár Kálmánt mint irót s költőt, valamint Halmágyi Sándor kedélyes tollát ismerik nyájas olvasóink. E jelen pályadijt nyert miiről csak az tud méltányolva szólani, a ki olvasta; azért igen jól tesznek nyájas olvasóim, ha megszerezni iparkodnak. Tájékozásul elég lesz egy episod a Il-ik kötetből: __„Ha valaki 1579-ben Gyula Fej érvártt az udvari élet tarka örömei után áhítoz­va, azon reménynyel csatlakozott volna a Báthory Kristóf udvarához, hogy a fejedel­mi trón közelében feltalálandja mindazon pompás mulatságokat, a melyek a roman­tikus középkorban egy különálló status fővárosát, csaknem szakadatlan ünnepélyek színhelyévé tették, az csalódva tapasztalta volna a jelen klastromi hangulatot. „Erdély 1579-ben boldog országnak volt mondható. A fényes portának éven­ként 10 ezer arany adót kellett ugyan Konstantinápolyba küldenie; de önálló nemzeti kormányzattal birt az ősi szent alkotmány szerint. Nem küldött ide a ha­talmas és „győzhetetlen“ Zultán se hely­tartó-basát, se adóvetöt, se garázdálkodó hadcsapatokat, legfölebb egy egy csausz fordult meg néha ritkán az országban, az is illő becsület tudással viselte magát. A várakban nemzeti hadak voltának, az ormokról a zászlókon Erdély színei lo­bogtak; az ország fejétől le az utolsó job­bágyig nyugalom honolt minden kebelben. „Csupán a vallásos súrlódások okoz­tak egy kis izgatottságot, míg végre az unitáriusok (egységhivök) szentesitett kit- formájok az országgyűlésen újból átvizs­gáltatott s maiglan is fennáll. Csend és béke vala tehát Erdély bér- czei közt, s a vajda tekintélye oly erő­sen állott mint egy valóságos fejedele­mé __stb. stb.“ De h agyuk ezen országos dolgokat, és nézzük mit mond a mi ifjú Írónk — Saphiráról— a Vajda szép leányáról. II. köt. 6. lap: „Saphira — még gyermeklányka volt, egy fejlő rózsabimbó csak, midőn atyja Havasalföld vajdája lön... Moyzin büsz­ke gőgös férfiú volt, a ki fejedelmi ará­nak akará nevelni ,öt, büszkének szintén nagyra nézőnek. Ámde gyöngéd szivét idomitni szelíd ábrándos anyja is ott volt, és igy e kétirányú nevelés, mint két kü­lönböző kovász, hozá pezsgésbe ébredező lelkét.... csak a forrongás percze hiány­zott, hogy kiváljék jelleme. A tizenötödik tavasz illatát szívta fejlő keblébe, midőn egy holdvilágos éjszakán a palota ablakában mélázott, s a kerti öreg jávorfa alatt, közel hozzá egy kar­csú ifjú alak jelent meg, ki czymbál húr­jait pengetve, egy ábrándos dalt hallatott lágy, epedö, búkeserves hangokon. Sze­relmet énekelt titkost, méjet, reményte­lent — s ez éj óta e perczen túl, a gyön­ge szűz nem érzett egyebet, mint regé­nyes vágyódást egy ismeretlen üdv után, melyről a dalnok énekében minden hang egy bűvös regét súgott lelkének. Ám a hold lassanként elfogyott, meg újra fel­tűnt fénylő aranyszavaival, de a dalnok jöttét hasztalan epedve várta ablakában. Ki volt ö, honnan jött és hová tűnt? Harcz- ba ment-e s ott veszett el, avvagy elbuj­dosott reménytelen szerelmével ? Ä lányka tűnődött és sóhajtott, és ablakában min­den este szomorúan mélázott....... Végre eg y csendes éjelen felhangzék a szívhez szóló ének. Borús volt az ég, csak ne­hány csillag halvány fényje világolt, s az ismeretlen dalnok most egészen az ablak alatt panaszlá édes kínjait, búcsúz­va mind örökre, készülve hosszú útra, déli tenger partokhoz, kék hullámok ren­gő sírjába, hová bús ábrándjai vonák öt... De ím! az ablak sebesen nyílik, s a ma­gasból mint béke galambja, egy fehér kendő száll alá lobogva, benne fejlő ró­zsabimbó, mely azt jelenti hogy: remélj! és egy susogó félénk hang, mely a lány­ka küzdő szivéből röppen, az is biztat: remélj! s a csalogány a bokorból, a gerlicze a rengetegből, a víszhang a bérez öbléből... az egész természet csak ez édes hangot mondja vissza: remélj! — .... Másnap reggel vérpad állott az ab­lak alatt__rajta vérvörös bakó___ki zordul n ézte fénylő bárdját, s várta áldo­zatát, nehéz rablánczokon hozák Öt: csak gyenge ifjú volt még karcsú termettel, sima ábrázattal, nemes apródi öltönyén szive fölött egy rózsabimbót lehete látni, kis fehér kendőt lobogtatott kezében, mely- lyel önmagának szemét boldog mosolylyal maga köté bé.......

Next

/
Oldalképek
Tartalom