Nagy Béla: Fradi futballmúzeum 14. Fradi emlékkönyv. Százan a Fradi százasokról (Budapest, 1994)
Gyurka! Több, mint egy évtizede már annak, hogy Dr. Sárosi György hajdani hírességünk „Rongylabdával kezdtem” című írását a Fradi újságban folytatásokban közöltük. Pályafutásának néhány állomását, hajdani érdekességeket talán nem érdektelen emlékkönyvünkben is felidézni... * Édesapám szabómester volt 3 gyerekkel, ami azt jelenti, hogy nem dúskált a jómódban, így tehát nem nézte jó szemmel a cipőink tönkremenését. Márpedig cipő nélkül nem lehetett még a legkisebbek között sem játszani. így tehát megbüntetett bennünket. Először azzal, hogy nem engedett ki a grundra vagy a pályára, aztán meggyőzött a pofonokkal. De mi, amikor csak lehetett, még is ott voltunk a labda mellett, mert kiszöktünk. A következménye ennek újabb büntetés, újabb pofon. 15 éves voltam, amikor édesapám örömmel közölte, hogy az FTC meghívott egy próbajátékra a gyerekek, az ifik közé. Először nem akartam kimenni, mert a barátaimmal akartam együtt maradni, de végül beláttam, hogy így megnyílik előttem egy út, amely előttem eddig elérhetetlen volt. Édesapám pedig azért örült a meghívásnak, mert Fradi drukker volt. ELSŐ LÉPÉSEK AZ FTC-BEN Az FTC pályán Zsazsa bácsit kellett keresnem! Zsazsa bácsi az FTC ifjúsági edzője, és ő választotta ki a jövő reménységeit. Ö volt az, aki látván engem az iskolacsapatban többször is játszani, elhatározta, hogy meghív egy edzésre, és kipróbál a már „befutott” játékosok között. Úgy is történt! Először kipróbálta a labdakezelésemet, stopp, passz, fejelés stb. Azután kipróbálta kétkapus játékom. Nem szólt semmit, csak mosolygott. Éles, kemény hangja volt és szigorú, vagy legalábbis annak mutatta magát. A valóságban egy szeretetreméltó és igazságos, jó ember volt, mint ahogy később jobban megismertem. Játszottam egy pár mérkőzést az ifiben! Azután egy-két mérkőzést az Amatőr I. csapatban, nemsokára pedig - nagy meglepetésemre - a profi Ferencvárosban, ahol egy szerdai mérkőzésen próbáltak ki. De nem mondtak semmit. Sem előtte, sem utána! Azután megint az ifiben és így tovább. Én elégedett és boldog voltam, mert trenírozhattam és játszhattam. Mindig megismerkedtem újabb, nagyobb játékosokkal, mint én, és trenírozhattam, tanulhattam Zsazsa bácsi keze alatt és az ö védelmében. így telt el az idő 1928-tól 1930-ig. 1931-ben a Ferencváros dél-amerikai túrára ment és én is a keretben voltam, tehát velük utazhattam. Hajón mentünk, mert akkor még a repülőgép nem volt biztos! Genovából indultunk hajón és 14 nap múlva érkeztünk Rio de Janeiróba, ahol az első mérkőzéssorozatot kellett játszanunk. A hajón mindennap treníroztunk és mindig jobban ismertük meg egymást. Rio de Janeiróban először játszottam villanyfényes mérkőzést. Amikor kifutottunk a zöld gyepes pályára, úgy éreztem, hogy álmodom... olyan szép volt minden! De nem volt időm álmodozni, mert az ellenfél igen jól tudott játszani és nekünk ki kellett tennünk magunkért, hogy méltók legyünk hozzájuk. A mérkőzésen mind a két csapat jól játszott és a közönség élvezte ezt a szép játékot. Mindenkit, aki megérdemelte, először egy „mormolással”, azután tapsviharral jutalmazta. Nemcsak a saját csapatát, hanem a mienket is. 52 YBL MIKLÓS TERVEZŐ SZÖVETKEZET
