Fradi újság (1990)
1990-10-18 / 9. szám
"A klubhűséggel úgy vagyunk, mint az istenhittel, - mondta Vili bácsi, és rám nézett, hogy figyelek-e eléggé. Ha a születés és a halál közötti röpke időszakban el is tévelygőnk néha, a végén mindenki visszaalázkodik a Teremtőhöz. Szerintem minden magyar ember fradistának születik, s annak is hal meg..." Vili bácsi cipész volt, ám némelykor, ha ortopéd lábbeli készítésével bízták meg, lábgyógyásznak nevezte magát, s mint minden suszternak, volt ideje hoszszan eltöprengenie az élet lényeges kérdéseiről, saját filozófiát dolgozva ki. Az első világégést követően jutott fel Budapestre, s még vagonlakó korában szerette meg a Ferencvárost. A Bécsi Döntés után a fradizmusá- val együtt költözött vissza Kolozsvárra. "Horthy Miklós fehér lovon vonult be, és nem hozott semmit, szokta volt mondogatni, én a háromlábú suszterszékemen ülve érkeztem haza, de magammal hoztam, a szívembe zárva, egy egész csapatot." A negyvenes évek elején még kozmopolitának számított Kolozsváron, de Erdély más városaiban is az, aki fővárosi csapatnak szurkolt. Akkoriban remek játékosok futballoztak a vidéki együttesekben is, s a visszacsatolt városok élcsapatai főszerepet játszottak a magyar bajnokságban és a kupában. De nyerhetett a Nagyváradi Atlétikai Club (NAC) tizenhárom pont előnnyel (!) bajnokságot az NB I-ben, szerepelhetett még oly dicsőségesebben a Kolozsvári Atlétikai Club (KAC) is, Vili bácsi kitartott az övéi mellett. 'A Ferencváros az én legközelebbi hozzátartozóm", zárt le minden vitát az agglegény cipész, s ezt nagyon komolyan gondolta: egyszer sem felejtette el postára adni a tagdíjat, amit ő huncutul appanázsnak nevezett. 1944 nyarán, még az angolok szőnyegbombázása előtt, de már a bajnoki kapuzárást követően, a Ferencváros (az előző két évben is kupát nyert), a KAC csapatával kellett hogy megmérkőzzék a díszes serlegért. Az első meccs (Budapesten) 2-2-re végződött, s Vili bácsi rettenetesen nehéz napokat élt meg. Nem mert a barátai szeme elé kerülni, még moziba sem járt, pedig olyan remek filmeket vetítettek a Szamos-parti városban, mint a Kalotaszegi Madonna, vagy Murátival, Págerrel, Bilicsivel és Vaszaryval az Egy nap a világ. A visszavágó napjára azonban összeszedte magát az öreg barátom. Kitette a kerítéskapura a "Betegség miatt zárva" táblát, ünneplőbe vágta magát, s bár a nagy mérkőzést csak fél tizenkettőkor kezdték, már nyolckor kézen fogott, hogy jó helyet kapjunk a sétatéri stadion "gyaloglelátóján". A Márki - Szaniszló II., Vass - Radnai, Páll, Csákány Farkas, Kovács IV., Füstös, Váczi, Bonyhádi (edző Opata Zoltán) összetételű KAC szerezte meg a vezetést. Kovács IV. István később az Ajax, a francia és a román válogatott szakvezető- jeként vonult be a focitörténelembe / átadásából Bonyhádi Lajos talált be az FTC kapujába, s szünetben vesztésre állt a Csikós - Rudas, Tátrai - Nagy II., Kéri, Lakat - Sipos, Sárosi dr., Sárosi III., Ónody, Lukács összeállításban vergődő budapesti együttes. A második félidőben fordul majd a kocka, nyugtatgatott a magát rekedtre kiabált Vili bácsi, s igaza lett, mert Sárosi dr. szünet után kiegyenlített. Sipos pedig két gólt szerzett Vass Mózsi mellett. FTC-KAC 3-1 (0-1) megvolt a sorrendben harmadik zöld-fehér kupagyőzelem! lyamunkásoknak köszönhetően pedig lemehetett a játéktérre is, s a maga kétballábas karrierjéről megfeledkezve, néhány percre ferencvárosi labdarúgónak hitte magát... Mintha szentélyben jártam volna, vallotta be később, s az emlékeit a később történtek sem tudták profanizálni. Kiment ő ugyanis a Ferencváros - Moszkvai Dinamo mérkőzésére is. A B-középre keveredve, s látván Orosz Pali és (ha jól emlékszem) Guszarov párharcát, üvöltötte ő is a felszólítást: "Ruszkik, haza!" Az oroszok maradtak, őt viszont - végül örült, hogy ennyivel megúszta - hazazsuppolták Kolozsvárra, tök-kopaszra nyírva. Amikor a kislánya meglátta, így kiáltott fel: "Né, apuci huligán! A börtönből jön..." Tibi komám is zők piros-fehér szerelést viselnek (ezek a klub hivatalos színei immár 45 esztendeje), s a három szín, együtt, ugyebár... Az az ellenvetés már nem érdekelte a hatalmat, hogy a jó öreg Maros vizéből legfeljebb a halak "olvashatnák össze”, a három színt, azok meg odalent örülnek, ha túlélik a folyó szennyezettségét... A fradista azonban attól fradista, hogy mindenre talál megoldást. Ha másként nem volt szabad, az állig begombolt inge alatt viselte a zöld-fehér sálat. Ha nem kapott útlevelet, tévén szurkolta végig csapata mérkőzéseit. A határ melletti helységekben lakóknak nem is voltak gondjaik, de a Bel- ső-Erdélyben élőknek sok fejtöKiss Ernő erdélyi szurkoló készítette el fából a régi Üllői úti pálya makettjét A következő hónapokban aztán többet ücsörögtünk a kert végében épített bunkerben, mint a lakásban. Bombázás, utcai harcok, "dáváj csász" - frász... Csak később tudtam meg, hogy Vili bácsit elhurcolták az oroszok. Nem is került elő többé, s ki tudja, melyik odafenti lelátóról figyeli - azóta is hűségesen - a zöld fehér hozzátartozóit... Persze, Erdélyben nem Vili bácsi volt az egyedüli fradista. Az ''örökszerelem" mellett sokan tartottak ki azokban az években is, amikor fasisztának minősítették nemcsak az együttest, a klubot, hanem a szurkolót is. A kolozsvári, aradi, temesvári, Csíkszeredái, brassói FTC-hívők megszenvedték a csapatuk szétszedését, a kényszerű névcseréket, a háttérbe szorítást, s ha véletlenül útlevélhez jutottak, első útjuk az Üllői úti pályára vezetett. Néhai jó komám, S. Tibi is így tett. Órákon át üldögélt az akkor még megvolt régi tribünön, a pámeszsze jár már azóta, de minden bizonnyal még ma is dacos ferencvárosi szurkoló, s ha néha összeül Szent Péterékkel ultizni, nem azt mondja be, hogy zöld az adu, hanem: Fradi a színek színe... Pedig mennyi kalamajkát okozott és okoz még ma is Erdélyben a zöld szín! Azokban az esztendőkben amikor a szocializmus világméretű előretörését és a rendszer felsőbbrendűségét akarták igazolni a legkisebb sportgyőzelemmel is a hatalom propagandistái, még szabad volt örülnünk a magyar sikereknek, de miután a nacionalizmus megrepesztette a "tömböt", némelyek hirtelen allergiásak lettek a színekre is. Elsősorban a zöldre. Megesett az is, hogy az aradi textilgyár klubjának (UTA) a kajakkenu és evezős szakosztályát, amely olimpiai bajnokokat is nevelt, kényszerítették, hogy a hajók fenekét fessék át zöldről valamelyik más színre, mert a versenyrést okozott egy-egy tévés mérkőzés megtekintése. A kolozsváriak, például, a Blikkbe járnak fel. A hegyoldal bizonyos pontjain, magam sem értem, hogy miként lehetséges ez, bejön a budapesti adás jele, s a román parasztok kirakják a készüléküket az ablakba: ha a városi urak meccset akarnak látni, fizessenek fejenként ötven lejt! A Ferencváros nagy WK-mene- telése idején ezrek és ezirek másztak fel a hegyre, hogy szemtanúi lehessenek a Spartak Brno, a Wiener SC, az AS Roma, az AC Bilbao és a Manchester United legyőzésének. Az utóbbi elleni siker (a harmadik találkozót 2- 1-re nyerte meg a Fradi) "szenvedő részese" lett S. Tibi komám, akinek már csak a parasztgazda budijának tetején jutott hely, s aki Karába bombagóljánál nagyot ugorva, emígy kiáltott fel: "Karába, belerúgott a Manchester farába!" Az utolsó szó már odalentről jött, ugyanis a komámmal beszakadt a budi, s a ''legkitartóbb FTC szurkoló" eltűnt abban a masszában, amelyet az orvosi szakirodalom bélsárnak szokott nevezni. Némi előnnyel azért csak járt a "megmerülése": hazafelé menet ő volt az egyetlen, akinek a személyi adatait nem jegyezték fel a rendőrök. A fradista azonban nemcsak hűséges és leleményes, hanem szenvedélyes is. Régi igazság, hogy ahol magyar van, ott fradistának is kell lennie. Magyar pedig a világ legeldugottabb sarkaiban is él. Minden ellenkező híresztelést megcáfolva, még Erdélyben is. Nos, a "fradizmus" ott is olyan "betegségnek" számít, amely ki- gyógyíthatatlan és örökölhető. A Kárpátok karéjában egyes feleségek úgy tartják, hogy ez a heted- izigleni átok, amely apáról fiúra száll, s amelyről már a Biblia is írt... Az erdélyi Ferencváros szurkolók is áldozatkészek. Pénzt, fáradságot és szabadnapot nem kímélve igyekeznek "élőben" megnézni az FTC meccseit, s ők is mindig a maguk csapatát látják jobbnak. A közismert elfogultságuk azonban sohasem társul(hat) rendbontással. Odaát, nem létezvén "kemény mag", még a csoportba verődök sem okoznak gondot a rendezőknek. 1967 őszén, például, amikor az FTC Pitesti városában VVK- mérkőzést - ma UEFA Kupának nevezik a sorozatot - játszott a helyi FC Arges, csapatával, s a vendéglátók jelentős játékvezetői támogatással nyertek 3-1-re (a visszavágón aztán Alberték 4-0- val törlesztettek), a 600-700 kilométerről érkező zöld-fehér szurkolók bölcs nyugalommal vették tudomásul a megváltoztathatat- lant, s válaszul megtapsolták az őket cukkolni akaró helybelieket. Ez a higgadtságuk nem a kisebbségi lét "jó lesz behúzni a nyakunkat" tapasztalatából fakad, hanem a számos sorsfordulót megért törzs folyvást megújuló derűlátásból: végeredményben az élet szép, a holnap még sok örömet tartogat, fradistának és magyarnak lenni pedig nagyon jó... Az elmúlt években nemigen kényeztették el az odaáti barátaikat (sem) az FTC labdarúgói, a "távszerelem" heve azonban semmit sem csökkent. Bíznak a feltámadásban, amiként meggyőződéssel vallják azt is, hogy egyszer véget kell érniük a magyar labdarúgó válogatott szűk esztendeinek is. Hogy a kettőnek mi köze van egymáshoz? "Csak" annyi, s ezt Prokopecz Emil barátommal, a román női asztalitenisz-válogatott volt szövetségi kapitányával együtt a legnagyobb meggyőződéssel vallom, hogy jó magyar válogatott nem képzelhető el jó Ferencváros nélkül Oroszhegyi Károly
