Fradi műsorlap (1985/86)
1985-1986 / 8. szám
1985/86-OS IDÉNY 8. SZÁM Fradi műsorlap 5 Schlosser Imréről, a legnépszerűbb magyar labdarúgóról Patzó Pál szobrászművész készített plakettet. A 24 x 14 cm-es méretű plakett bronz- és gipszöntvényben készült, amelyet a Sport-Világ József körúti kiadóhivatalában lehetett megvásárolni Ifjú házasok ... Slózi a bilbaói pályán — 72 évvel ezelőtt SCHLOSSER IMRE Az FTC-ben összesen 345 mérkőzésen szerepelt! (143 bajnoki, 115 nemzetközi, 87 hazai díjmérkőzés) Az FTC- ben elért góljainak a száma: 481! (226 bajnoki, 255 egyéb) Hét ferencvárosi bajnokcsapat tagja! (1906-7, 1908-9, 1909— 10, 1910-11, 1911-12, 1912- 13, 1926-27) Kétszer szerepelt Magyar Kupa-győztes Ferencvárosban: 1913 és 1927. Tagja volt az FTC első hazai és külföldi vándordíjgyőzelmének (Ezüstlabda: 1906, 1908, 1909 - Challenge Cup: 1909) Az FTC hétszeres gólkirálya! 1907-8: 21 gól, 1908-9: 30 gól, 1909-10: 19 gól, 1910- 11: 38 gól, 1911-12:34 gól, 1912-13: 33 gól, 1913- 14: 21 gól. A magyar válogatottban 68 mérkőzést játszott! (49: FTC. Wiener AC, 18: MTK) Az FTC-ben első mérkőzését 1906. február 25-én játszotta, és zöld-fehérben 1915. október 24-ig ontotta a gólokat. Ezután az MTK-ban játszott évekig, majd külföldi szereplés után a magyarországi profizmus bevezetése idején tért visz- sza anyaegyesületébe, a Ferencvárosba. A Fradiban utolsó hivatalos mérkőzését 1927. július 17-én játszotta. Bemutatkozása és búcsúja között 21 év telt el... A stockholmi olimpián a svéd trónörökös kalapját levéve köszönti a magyar csapatot. A képen jobbról balra három fradista: Borbás, Rumbold, Schlosser... Slózi amikor a Fradiba került — nos ilyen tanuló volt... Slózi önéletrajza - a tízes erekből. . . Budapest Vili. kerületében, a Józsefvárosban születtem 1889. október II-én, ezelőtt huszonnégy esztendővel éspedig régi pesti cívisfamíliából. Már elemista koromban állandóan ott ál- lingáltunk az akkor még igen ritka futballmérkőzések körül, amelyeket hol itt, hol ott tartottak meg, többnyire beépítetlen grundokon, elhanyagolt kertekben. Amikor a ferencvárosi polgári iskolába kerültem, mi is eljárogattunk a Petőfi térre labdát rúgni. Azonban itt csak este játszhattunk, mert nappal állandóan tele volt játszadozó apróságokkal, dadákkal és vénaszonyokkal. Ezeknek az esti játszásoknak egyébként nagyon sokat köszönhetek, éspedig az éles látásomat és határozott gyors célzásomat. Mert a tér nemcsak tele volt fákkal, amelyeket mindig tekintetbe kellett venni a rúgásnál, nehogy fennakadjon az ágakon a labda, hanem rosszul lévén világítva, nagyon kifejlődött a látásunk. A rendőrök azonban egyre zavartak bennünket, különösen volt egy nagy harcsabajuszú Miska bácsi, aki egy alkalommal a labdánkat is elvette. Istenem, mi volt akkor egy futballab- da! Hónapokon át spóroltunk rá krajcáronként. Miska rendőr a lábai közé kapta labdánkat és azt mondta, hogyha kell, menjünk érte. Természetesen ezzel csak magához közel akart csalni, hogy azután nádpálcával jókat húzzon a hátunkra. Én közben szépen megkerültem a teret és egyszerre csak hátulról kirúgtam a rendőr lábai közül a labdát, mire nagy „zrí”-vel minden irányban elfutottunk. Természetesen többet szó sem lehetett arról, hogy visszamenjünk a Petőfi térre. „Remény” név alatt alakítottunk egy csapatot és áthelyeztük játékterünket Budára az ún. Zöldrétre. Itt nyertük meg az első komoly meccsünket valami iskolai válogatott ellen. Közben alkalmam volt a régi ferencvárosi pályán, a Soroksári úton is játszani. Itt láttak meg először az FTC tagjai. Megkértek, hogy jelentkezzem felvételre. Mikor e célból az egyik akkori vezető, Horn Károly elé kerültem, ő 15 éves korom és rövidnadrágom miatt nem akart felvenni. Alig telt el azonban egy pár hónap, és már a ferencvárosi fiúk színeiben játszottam. Először a III. csapatban szerepeltem, de midőn az FTC III az én elhatározó lövésemre 3:2 arányban megverte az akkor igen jó formában lévő Törekvés Il-t, a játékot vezető Szeitler Károly szép játékom emlékére még a labdát is nekem ítélte. (Azóta ezt a labdát régen szétrúgtuk, és még ki tudja mennyit?) Egy évre rá már az első csapatában játszottam az FTC-nek. 1906-ban elvittek a magyar válogatottakkal Prágába, küzdeni a cseh válogatottakkal szemben. Ekkor történt, hogy én, mint a legfiatalabb, az éjjeli szálláson a földre kerültem s vagy mert rosszul aludtam, vagy mert nagyon drukkoltam, azt álmodtam, hogy fényesen legyőztük a cseheket. Reggel elmondottam az álmom Maleczky Román úrnak, aki erre búsan lehorgasztotta a fejét és azt mondta: — Rosszat álmodtál fiam, meg fognak verni a csehek. En azonban meg akartam mutatni, hogy jót álmodtam és az első félidőben úgy küzdöttem, mint egy isten, és sikerült is qz. első félidőt 3:1 arányban a mi javunkra végezni. A második félidőben azonban a csehek szívós játéka folytán a harc végeredményben 4:4 arányban végződött, ami számunkra felért egy vereséggel. Azóta harmincötször játszottam a válogatott csapatban. Legnagyobb diadalom az volt, amikor 190ff-ban a Margitszigeten, az akkor fölényes formában lévő MAC ellen a II. félidő 44. percében berúgott gólommal, az addig 3:3-ra álló játékot 4:3-ra javítottam az FTC javára. A stockholmi olimpián azért nem győztünk, mert a mérkőzések előtt igen jól táplálkoztunk, különösen sok burgonyapürét ettünk, amit a svédek utánozhatatlan ízletességgel tudnak készíteni és így annyira ellomhultunk és elveszítettük szívósságunkat, hogy az étrendjükben igen óvatos angol ellenfelünkkel szemben jóval alulmaradtunk. Mert nem elég az, hogy valaki kitűnő játékos legyen, azonkívül a céltudatos étkezés, szolid életmód, jó kedélyállapot, intelligencia, az érzékek élessége, mind döntő szerepet játszanak a mérkőzések sorsainak eldöntésénél. Még tizenöt válogatott mérkőzésen akarok részt venni és akkor nyugalomba vonulok. Három hónap óta kitűnő pajtásom, csapattársam, a világhírű Fritz kapus húga, bájos feleségem. A Városi Vízművek tisztviselője vagyok és igen szerény anyagi körülmények között szolid családi életet élek. A sportból soha nem volt egy fillérnyi hasznom sem, amit éppenséggel nem találok helyénvalónak, mert inkább illesse a játékost a haszon, mint a pályák részvényeseit. Hát még négy-öt évet játszom, azután majd csak a sors kegyelméből születendő gyermekeimnek fogok me- sélgetni arról, hogy "Hej, mi magyar fiúk, budapestiek, egyszer megmutattuk a világnak, hogy mi is létezünk!" Az angol professzionista csapatok állandóan csalogatnak maguk közé, a legkecsegtetőbb anyagi feltételű ajánlatokat kapom, de én, tudja az ég, úgy szeretem a Józsefvárost, a Ferencvárost, csak itt érzem jól magam. Még csak annyit... Szeretném, ha a budapesti asszonyok és leányok már egyszer tudomásul vennék, hogy nős ember vagyok, aki imádja a feleségét, és szeretném ha nem zaklatnának többet...
