Fradi műsorlap (1983/84)
1983-1984 / 13. szám
4 Fradi műsorlap 1983/84-ES IDÉNY, 13. SZÁM 1. KEDVES OLVASÓK, KEDVES SZURKOLÓKI A következő négy számban folytatásokban közöljük dr. Sá- rosi György azon írását, amelyet sgyesületünkhöz küldött. Kérése csupán annyi volt, hogy hagyjuk meg változtatás nélkül sorait. Mint elmondta, ő érzi, hogy tőle nem irodalmi remeket várnak a szurkolók, ő egyszerűen csak leírta, ami kikivánkozott belőle, ű nem volt író, „csak” egy futballista. De milyen futballistái? Nos, az általa leírtakból ezt is érzékelhetik a fiatalok, elnosztalgiázhatnak az idősebbek. Gyurka befejező sorai után pedig a magam gyűjtötte adatokkal, érdekességekkel, ismeretlen sztorikkal egészítem ki a szerény sportember által elhallgatottakat. N. B. ELŐSZÓ Sohasem szeretteim, ha az én személyemmel sokat foglalkoztak, akár a rádióban, akár a sajtóban, vagy másképpen — mert valósággal szégyelltem magam ezért. Az utóbbi időkben azonban mind külföldön, mind Budapesten több ízben unszoltak arra, hogy írjam meg futballkiarrierem történetét. Miután a legutóbbi ottlétem alkalmával — a gyönyörű Budapesten — igen sokan megismételték ezt a kérdést, elhatároztam, hogy megírom azt, hogy hogyan is lettem f utballjátékos! Nem írihattam le az ößszes eseményt, mérkőzést, mert 20 évi pályafutásom alatt kötetekre való dolgok történtek. Így tehát csak egyes kiemelkedő eseményeket említettem meg, amelyből a mai fiatalság — esetleg — tanulhat. És ha csak egy is követi az itt leírtakat — amiből tanulhatott — érdemes volt megírni ezt a pár sort. Sárosi Gyurka ÍGY KEZDŐDÖTT Minden, ami sport volt, érdékelt, de különösen vonzott, amit labdával játszottak. Mint tamilé, nem voltam sem az élsők, sem az utolsók között. A Budafoki út 10/to. alatt laktunk, egész közel a Műegyetemhez. A Műegyetemnek volt egy jól felszerelt sportpályája (futball-atlétika- tenisz), ahol a MAFC tagjai edzették magúkat, készülődtek a különböző versenyekre, természetesen a megfelelő edzők vezetése alatt A pályára a mi lakásunkból pilla- natók alatt lehetett kijutni, és így gyákran megfigyeltem azt, ami a pályán történt. így már gyerekkoromban utánozhattam, amit az atléták, a teniszezők és a futballisták a pályán csináltak. Utánozhattuk, mert természetesen nem egyedül voltam, hanem testvéreimmel vagy barátaimmal. A mi 'kis csoportunkban így azután mi is rendeztünk versenyeket magunk között atlétikában, és futballban a házunkkal szemben levő grundon vagy a MAFC pályán. Engedéllyel vagy anélkül. Visszatérve a mi kis csoportunkra, amely kb. 25 gyerekből állt, minden nap, amikor nem esett, találkoztunk az ún. grund pályán. Versenyezni és játszani. A pálya nagysága lehetett kb. 35—40 im hosszú és 10—15 m széles. Egyik oldalán a taccsvonal a ház fala volt. A másik taccsvonalat meghatározta, hogy hol kezdődik a fű..., mert ahol kezdődött a fű, onnan kezdve a talaj puha, göröngyös és köves volt. Így tehát úgy állapodtunk meg, hogy az egymás elleni mérkőzéseket vagy versenyeket csak a füvet- len pályán játsszuk le. A 25 gyerek két csoportra, illetve két csapatra oszlott és minden szabad időnkben egymás ellen /játszottunk. Ismertük egymást az elemi iskolából és a középiskolából. A 25 gyerekből sohasem volt kint mind a 25! Sőt! Sokszor még 10 sem! Mert vagy a szülők nem engedték ki büntetésből, vagy beteg volt, vagy visz- sza kellett menni délután is az iskolába stb. De azért a megmaradt ellenfelek nyugodtan játszottak egymás ellen és ugyanúgy örültek a győzelemnek vagy szomotkodtak a vereségen, mintha mind jelen lett volna. Sokszor csak 5 játszott 5 ellen! Ha megérkezett a futball labda is!... Igen! Mert ez is egy probléma volt: a labda! A 25 fiú közül csák kettő rendelkezett a futball labdával. Tehát, ha ők ketten bármilyen oknál fogva nem érkeztek meg, mi nem játszhattunk a futball labdával, hanem csak egy ‘kis „rongylabdával”. De nekünk ez sem volt akadály. Ugyanúgy rugdostuk a kis rongylabdát, mintha a nagy futball bőrlabda lett volna ..., mert a fontos az volt, hogy „labda” volt. Amikor a bőrlabda megvolt és kevesen voltunk, akkor a két csapat különböző versenyeket rendezett: Fejelés egyedül! Fejelés kettesben! Labdavezetés a kövek között! Fejelés a ház falához! Stopp verseny! Passzolás 10 méterről 2 kő közé! Stb. stb., azaz lemásoltuk mindazokat a gyakorlatokat, amelyeket a MAFC pályáján láttunk a nagy játékosoktól. Sőt! Lemásoltuk a labdavezetési versenyeket is, természeteden, ha mind a két futball labda megérkezett. Természetesen a mi képességünk és a megengedett körülményekhez alkalmazkodva. így aztán érthető volt, hogy amikor csak lehetett, mindegyikünk rohant a grundra. Még érthetőbb, hogy viszont a szülők nem jó szemmel nézték ezt a nagy versenyzést, mert a cipőink gyorsan elkoptak. így ment ez a kezdetleges futbal- lozás a középiskola negyedik osztályáig, mert akkor már valameny- nyien megnőttünk és már többen is voltunk, akik az osztály csapatban játszottunk. Egyesek „már” az iskölacsapat tagjai lettek! így tehát ez a kis csoport ugyanolyan észrevétlen módon, mint ahogy kialakult, hamarosan eltűnt! De azért összetalálkoztunk egymással az iskolai mérkőzések alkalmával, mint ellenfelek. A futball 'mindig az első helyen volt, de én abban az időben úsztam* vízilabdáztam, hdkiztaim (gyepen és jégen), síeltem, kosárlabdáztam, te-0 niszeztem, atletizáltam, ping-pon- goztam ..., amit nem csináltam, az a birkózás, box és a vívás volt. Az osztálycsapatból bekerültem az iskolacsapatba minden sportágban, amely érdekelt. De legjobban a futball vonzott! így azután lassan- lassan elhagytam a többi sportot és véglegesen a futballt választottam. Igen! Mert az iskolacsapatok között bajnokságot rendeztek és ez új reményt ébresztett bennünk és bennem. Az iskolacsapatök közötti bajnokságot minden szombaton délután játszották a csapatok Budapest legkülönbözőbb pályáin. A csapatok 2X30 percet játszottak, nagy lelkesedéssel és őszinte öTöm- mel. Ezekre a mérkőzésekre nagyon sók megfigyelő járt ki és jelezte a klubjának azokat a játékosokat, akik szerintük, kiváltak a többiektől. Természetesen ezt a játékosak nem tudták. Az iskolai bajnokság szövetségi kapitánya pedig kiválasztotta — a rendelkezésére álló óriási anyagból — a két csapatra való játékost és ezeket időnként meghívta egy-egy közös edzésre. Ezék a „válogatott” 14—16 éves gyerekek játszották aztán egymás ellen azt az eiőménkőzést, amely majdnem minden esetben megelőzte a nagy Magyar Válogatott otthoni mérkőzéseit. Rendszerint 2X30 percet játszottak. Természetes, hogy minden gyereknek — akit a futball érdekelt — minden vágya az volt, hogy egy ilyen csapatban játszhasson. A válogatott mérkőzések rendszerint az FTC vagy az MTK pályán voltak megrendezve az akkori időkben. Ebben az iskolai válogatottban 2—3 alkalommal együtt játszottak: Háda—Lázár—Sárosi—Szálay. Alig múlt el 2—3 év, és ezek a játékosok már bekerültek a nagy válogatottba, mind a négyen! Biztosra veszem, hogy ma is megvannak ezek az iskolai bajnokságok, sőt, azt hiszem, hogy még jobban kibővültek a lehetőségek, hogy az igazi tehetségeket megtalálják és azután kicsiszolják! De azt hiszem, hogy ma több időt kell szentelni a fiatalok sportszerű életmódjának a tanítására. ellenőrzésére, mint a mi időnkben. Viszont az is igaz, hogy: csák azok futottak be, azok lettek a nagy atléták, úszók, labdarúgók, akik betartották a sport által megkívánt életmódot. Természetesen nem ment minden olyan könnyen. Olyan simán, mint ahogy ezt itt leírtam. Édesapám szabómester volt 3 gyerekkel, ami azt jelenti, hogy nem dúskált a jómódban. így tehát nem nézte jó szemmel a cipőink tön'kre- menését. Márpedig cipő nélkül nem lehetett még a legkisebbek között sem játszani. így tehát megbüntetett bennünket. Először azzal, hogy nem engedett ki a grundra vagy a pályára, aztán meggyőzött a pofonokkal. De mi, amikor csak lehetett, mégis ott voltunk a labda mellett, mert kiszöktünk. A következménye ennék újabb büntetés, újabb pofon. 15. éves voltam, amikor édesapám örömmel közölte, hogy az FTC meghívott egy próbajátékra a gyerekek, az ifik közé. Először nem akartam kimenni, mert a barátaimmal akartam együtt maradni, de végül beláttam, hogy így megnyílik előttem egy út, amely előttem eddig elérhetetlen volt. Édesapám pedig azért örült a meghívásnak, mert Fradi drukker volt. ELSŐ LÉPÉSEK AZ FTC-BEN Az FTC pályán Zsazsa bácsit kellett keresnem! Zsazsa bácsi az FTC ifjúsági edzője, és ő választotta ki a jövő reménységeit. 0 volt az, aki látván engem az iskolacsapatban többször is játszani, elhatároztat, hogy meghív egy edzésre, és kipróbál a már „befutott” játékosok között. Ügy is történt! Először kipróbálta a labdakezelésemet, stopp, passz, fejelés stb. Azután kipróbálta kétkapus játékom. Nem szólt semmit, csak mosolygott. Éles, kemény hangja vólt és szigorú, vagy legalábbis annak mutatta magát. A valóságban egy szeretetreméltó és igazságos, jó ember volt, mint ahogy később jobban megismertem. Játszottam egy pár mérkőzést az ifiben! Azután egyJkét mérkőzést az Amatőr I. csapatban, nemsokára pedig — nagy meglepetésemre — a profi Ferencvárosiban, ahol egy szerdai mérkőzésen próbáltak ki. De nem mondtak semmit. Sem előtte, sem utána! Azután megint az ifiben és így tovább. Én elégedett és boldog voltam, mert trenírozhattam és játszhattam. Mindig megismerkedtem újabb, nagyobb játékosokkal, mint én, és trenírozhattam, tanulhattam Zsazsa bácsi keze alatt és az ő védelmében. így telt el az idő 1928-tól 1930-ig. 1931-ben a Ferencváros dél-amerikai Eyurka! Még is góll túrára ment és én is a keretben voltam. tehát velük utazhattam. Hajón mentünk, mert akkor még a repülőgép nem volt biztos! Genovából indultunk hajón és 14 nap múlva érkeztünk Rio de Janeiróba, ahol az első mérkőzéssorozatot kellett játszanunk. A hajón mindennap trenírozunk és mindig jobban ismertük meg egymást. Mielőtt a dél- amerikai túráról beszélek, elmesélem, hogy mennyire szerettem a sportot és a sport mennyire vonzott engem. A FUTBALLT VÁLASZTOTTAM Az iskolai futballmérkőzések mindig hétköznapon és rendszerint szombaton zajlottak le. természetesen az előre kijelölt pályákon. Előfordult azonban az is, hogy az iskolám vízilabdacsapata is szombaton játszotta le a heti mérkőzést, így 'több alkalommal megtörtént, hogy én, miután lejátszottam az iskolai futballmérkőzést, hogy egy kicsit pihenjék, rohantam a Rudasuszodába részt venni a vízilabda- csapat esti mérkőzésén. Egyetlen egyszer előfordult, hogy miután a délutáni futballmérkőzést és rögtön utána (a Rudas uszodában) a vízipóló-mérkőzést is lejátszottam szombaton! Vasárnap volt egy ifi futballmérkőzésem délelőtt 10 órakor. De hamarosan beláttam, hogy nem léhet így túlozni, így kihasználni a fizikumomat és ezért csak a futballra fordítottam minden erőmet. TÉLI EDZÉSEK A MŰEGYETEM ÉPÜLETÉBEN AZ ATLÉTÁKKAL A budapesti Műegyetem alagsorában volt egy csodálatosan szép, mindennel felszerelt és ellátott tornaterem. Ezt a tornatermet azért építették, hogy a legkülönbözőbb sport- ágák versenyzői ott tudják folytatni az edzéseiket, ha jön a rossz idő, ha jön a hideg tél. Atléták, futballisták, teniszezők, ping-pong játékosók, vívók, úszók stb. treníroztak, elbújva a nagy hideg elől. Természetesen a MAFC, azaz Műegyetemi Atlétikai Futball Club tagjai mind otthon voltak ebben a tornateremben. Az atléták edzője abban az időben Vadas Iván (szövetségi edző is) volt. Miután én jó barátságban voltam az atléták egy részével. Vadas Iván megengedte, hogy én is részt vehessék ezeken a téli (délutáni) edzéseken. így minden héten kétszer egy- egy órát a tornateremben töltöttem a nagy hideg és hóesések éllenére. Ezt .mindaddig csináltam, amíg nem kerültem be véglegesen a Fradi I. csapatába. Amikor a túrák, a hosszú utazások kezdődtek számomra is, akkor kénytelen voltam véglegesen szakítani minden más sporttal... amit a legnagyobb örömmel tettem meg. AZ ELSŐ „FUTBALLBIRÓI” ELISMERÉS ... CSATTANÓ NYAKLEVES Az iskolai futballmérkőzések Budapest legkülönbözőbb pályáin zajlottak le. Rendszerint nagyon mesz- sze a lakásunktól. Nekünk, játékosoknak ez nagy probléma volt a villamosköltség miatt. Egy alkalommal az Óbudai III. kér. pályájára volt a mérkőzés kiírva. Ez a pálya közvetlen a Duna partján volt. Oda nem csák villamossá!, de hajóval is lehetett menni. Megvolt az az előnye, hogy olcsóbb volt, mint a villamos. A szüleimtől nem mertem pénzt kérni, tehát úgy döntöttem, hogy gyalog megyek a meccsre. Megbeszéltem a fiúkkal, hogy én majd a Duna partján kísérem az ő propellerüket, 'hajójukat. Én úgy gondoltam, hogy miután ez a propeller nem egyenesen, hanem cikcakkban megy a Dunán felfelé, nem mehet gyorsan és így én futva a budai parton egyszerre tudók megérkezni a fiúkkal. De nem sikerült a jól kiagyalt terv. Az igaz, hogy a propeller mind a két oldalán a Dunának cikcakkban ment, de a megállást pillanatok alatt elintézte, tekintettel, hogy kevés volt a felszálló. így tehát én már csak akkor értem a pályára, amikor a két csapat a pálya közepén volt, de a bíró még nem érkezett a középre. Amikor a bíró meglátott engem elkésve, odajött és megpofozott, mondván: ... belőléd sem lesz soha egy jó játékos! ... De azért megengedte, hogy átöltözzek !... A mérkőzést az én két gólommal nyertük meg! A bíró a mérkőzés után p>edig ezt mondta: „Mindig mondtam, hogy te nagy játékos leszel.” Azután, amikor megtudta — ma sem tudom, hogy kitől —, hogy én miért késtem él, velem együtt jött 'haza autóbuszon, fizetve az én jegyem árát is! A DÉL-AMERIKAI TÚRA Mielőtt a dél-amerikai túrára elindultunk volna. Mailinger Béla, a Ferencváros TC elnöke, a szokásos vacsorán többek között ezt mondta: — Kedves fiúk! — Hamarosan egy más, egy új világba fogtak érkezni és játszani. Az utazás nem könnyű, de fiatalok vagytok és sportemberek, így tehát problémák nincsenek ilyen szempontból. De egy más világba étkeztek. játszotok, így tehát én szükségesnek tartom elmondani a következőket: í
