Fradi műsorlap (1983/84)
1983-1984 / 13. szám
1983/84-ES IDÉNY, 13. SZÁM Fradi műsorlap 1. Sohase felejtsétek el, hogy minden ember egyforma független: 1. -a nemzetiségtől 2. a nyelvi különbségtől 3. a bőr színétől és a vallási különbségtől. 2. A ti ellenfeletek a pályán nem a ti ellenségtek, hanem az „ellenfeletek”, aki ugyanúgy akar győzni, mint ti. 3. Adjátok meg a tiszteletet úgy a pályán, mint azon kívül mindenkinek és meglátjátok, hogy mindenki megadja nektek is a tiszteletet. 4. Viselkedjetek korrektül a pályán, és az ellenfél is úgy fog viselkedni. 5. A Ferencváros TC-nék zöld-fehér a színe! A zöld a remény és a fehér a becsület színe. — Viselkedjetek eszerint! 6. Ti a Ferencváros csapata vagytok és nemcsak az én, de az egész klub büszkesége. Ti vagytok a klub fiai, akik testvérek és barátok egymás között. 7. Ti tudtok játszani mindannyian és ha úgy mentek a pályára, mint őszinte barát-testvér, azaz egy mindért és műid egyért, nem hiszem, hogy van ellenfél, amelyik tudna győzni ellenetek! Ezeket a bölcs szavakat, tanácsokat sohasem felejtettem el és hosz- szú futballkarrierem alatt igyekeztem ezek szerint viselkedni. A túra alatt nemcsak én, de mindenki úgy viselkedett, hogy jobban nem lehetett. A fiatalok megadták a tiszteletet az idősebbnek és az idősebbék biztatták, segítették a fiatalokat. A csapatszellem tehát megvolt, és amíg én ott voltam, meg is maradt. De meg is kellett, hogy maradjon, mert a mi bölcs elnökünk, MaiHnger Béla — nem kímélve az egészségét — ezt a beszédet minden egyes külföldi út előtt megismételte. Rio de Janeiróban először játszottam villanyfényes mérkőzést. Amikor kifutottunk a zöld gyepes pályára, úgy éreztem, hogy álmodom ... olyan szép volt miniden! De nem volt időm álmodozni, mert az ellenfél igen jól tudott játszani és nékünk ki 'kellett tennünk magunkért, hogy méltók legyünk hozzájuk. A mérkőzésen mind a két csapat jól játszott és a közönség élvezte ezt a szép játékot. Mindenkit, aki megérdemelte, először egy „mormolás- sal”, azután tapsviharral jutalmazta. Nemcsak a saijáit csapatát, hanem a mienket is. Én azt hittem, hogy 30—40 ezer néző előtt játszunk, de amikor az I.' félidő végén kigyulladtak a lámpák a tribünökön is, nem akartam hinni a szememnek: több mint 100 ezer néző volt a tribünökön! Akkor értettem meg, hogy mit jelent a közönség biztatása! Ugyanis sók esetben hallottam egy „mormo- lást”, „zümmögést”, amikor én játszottam meg a labdát. Nem értettem meg ezt a „tömeg-elismerést”, amely azután 'végig kísért egész karrierem alatt! De erre talán máskor fogok visszatérni. Rio de Janeiróban 3 mérkőzést játszottunk és utána Sao Paulóban, majd Santoshan játszottunk. Santosban is éjjeli mérkőzést játszottunk, de az ellenfél itt már egy kicsit „keményebb” volt. Toldi Géza sem maradt adós, úgyhogy a bíró figyelmeztette is. Géza tiltakozott, amire a bíró a mi legnagyobb meglepetésünkre a hátsó zsebéből kihúzott egy revolvert és Gézára tartotta. Rémülten rohantam oda és elhúztam a bíró elől Gézát, azután vártam a bíró döntését... úgy gondoltam, Byurka! Húsvéti torna az osztrákokkal hogy ha már nem lőtte le, kiállítja! Szó sem volt erről! A híró, mintha misem történt volna, továbbvezette a ^mérkőzést. Amikor Brazíliában befejeztük a mérkőzéseinket, hajón átmentünk Uruguayba, a fővárosba: Montevideóha. A csapat nem nyerte meg minden mérkőzését, de mindig jobban, együttesen játszott. Annak ellenére, hogy a világbajnokok ellen játszottunk — még ma is állítom —, hogy semmivel sem maradtunk mögöttük. A visszautazást szintén hajóval tettük meg. Nagy meglepetésünkre a hajón velünk utaztak az ellenünk játszó csapatok legkiválóbb játékosai, akik — mint kiderült — olasz eredetűek voltak és így visszatérhettek játszani Olaszországba, a legkülönbözőbb egyesületekbe. Monti, Orsi és így tovább, vagy 80—100 játékos (mert Rio de Janeiróban a brazil-olaszok voltak a felszállók). Így megismerkedhettünk közelebbről azokkal, akik pár hónap múlva ellenünk játszottak egy olasz nagycsapatban, vagy az olasz válogatottban. Tekintettel arra, hogy erre minden joguk megvolt. Együtt utaztunk, együtt szórakoztunk! A hajó nyitott uszodájában voltunk minden nap, együtt játszottunk ping-pongot és így mind jobban kialakult egy őszinte, egymást megbecsülő baráti hangulat. Ennek a hasznát pedig a KK és a válogatott mérkőzéseken vettük, amikor az olaszok ellen játszottunk. A túra befejezése után az FTC csapata valóban barátilag egybe volt forrva. Megismertük egymást és mindenki megbecsülte a másikat. A csapatjáték biztosítva volt. A következő bajnkoság (1931-32) még előttünk volt, de amikor megkezdődött, rögtön 'látni lehetett, hogy a csapat jó! És valóban, az 1931-32- es évi bajnokság volt az egyetlen 100% bajnokság, amelyet a Ferencváros TC elért. AMIKOR A SOK GÓL IS BAJ! A 100%-os bajnokság évében, 1932. december 15-én Fez városában játszottunk Észalk-Marakkó válogatott csapata ellen. Az ellenfél jól megtermett játékosokkal rendelkezett és mi úgy gondoltuk, hogy ezek ellen nagyon nehéz lesz győzni. Ügy is indult a mérkőzés, mert az első 30 percben még nem sikerült gólt rúgnunk. De azután megindult a gólözön ... 1—2—3—4—5 ... a kilencedik gól után Blum Zoltán edző a pálya széléről kétségbeesve kért bennünket, hogy ne rúgjunk több gólt, mert most már biztos, hogy győzünk és mert... mit mondanak Budapesten, hogy milyen gyenge ellenfél elten játszottunk. Lelassítottunk és próbáltunk nem rúgni gólt. Furcsa, amit mondok, de így van. Sokkal nehezebb nem rúgni gólt, mint rúgni, és ez egy ilyen eset volt. Egy kis szünet után újra kezdtek a hálóba repülni a gólok. Annak ellenére, hogy igyekeztünk nem rúgni, mégis 22:0-ra győztünk. (Turay 7, Takács II. 7, Sárosi 6, Táncos Ko- hut) Blum Zoltán a fejét fogta és azt mondta: Ki fogja ezt elhinni? És ha elhiszi, mit gondol, hogy milyen csapat ellen játszottunk? Az igazság az, hogy a Fradi abban az időben a szó teljes értelmében erős, összeforrt csapat volt, és miután a csatársornak igen jó napja vólt, könnyedén rúgta a gólokat. Pedig az ellenfél erősebb volt mint ami szókásos szerdai edzőpart- nereink, akiknek sohasem sikerült nekünk ennyi gólt rúgni egy mérkőzés alkalmával. MUKI, A SZIMPATIKUS MAJOM Málta szigetén La Valettában játszottunk az ottani válogatott ellen és 12:3-ra győztünk. Ebből a 12 gólból én rúgtam 8-at. A mérkőzés után felkeresett bennünket egy ott élő magyar honfitársunk és kis majommal, mondván, hogy ezt nekem hozta, mert jól játszottam és hallotta. hogy én szeretem az állatokat. így ikerült hozzám az a kis bűbájos cerkóf majom, akit én azonnal Mukinalk kereszteltem. A kis majom helye a szobámban egy kényelmes fotel volt, ahol kitűnően érezte magát. Muki fiatal. kedves, vidám kis majom volt, aki remekül tudott alkalmazkodni minden helyzethez. Mint egy hűséges kiskutya mindenhova követett. Nagyon szimpatikus volt és így hamarosan mindenki körülötte forgott. Amikor hazaérkeztünk Budapestre, Mu'kit bemutattam a családnak, mondván, hogy szándékomban van itthon tartani, amíg csak lehet. Síri csönd! Nagyapám megsodorta két kezével a bajuszát és valamit akart mondani... de elhallgatott, mert Muki hirtelen a nagyapám vállára ugrott, ott jól elhe- ‘ lyezkedett és ahogy előzőleg látta, mindkét kezével ő is megsodorta nagyapám bajuszát. Harsány nevetés! Ettől kezdve Muki mindenkinek a kedvence lett. Nálunk maradt még hosszú éveken át, amíg nagyobb és erősebb nem lett. Azután családi döntéssel és nagy szomorúsággal odaajándékoztuk az Allatkertnek, ahol gyakran meglátogattuk. Muki minden látogatás alkalmával örömrivalgással üdvözölt bentiünket. KOZÉP-EURÓPA KUPA DÖNTŐJE A LAZIÓVAL 1937. szeptember 12. Budapest, Üllői út: Ferencváros—Lazio 4:2. Góllövők: Sárosi 3. Toldi. 1937. október 24. Róma: Ferencváros—Lazio 5:4. Góllövök: Sárosi 3, Toldi, Kiss. Végre ez évben sikerült megnyernünk a Közép-európai Kupát! Nem volt könnyű. A Lazio is jól volt felkészülve és nagyszerű játékosokkal (Piola és társai) álltak ki ellenünk. A győzelemért az utolsó.pillanatig kellett küzdeni, de így még értékesebbnek tűnik az eredmény. A Fradi felülmúlta önmagát! Ügy játszottunk, ahogy az ilyen pillanatban, nemcsak a Laziót, de mindenki mást is megvertünk volna. Mind a két mérkőzésen, Budapesten és Rómában potyogtak a gólok és nekünk nagyon kellett vigyáznunk, nehogy egy „téves lépést” tegyünk. A római mérkőzés nem ígért semmi jót. De mindenki erősen koncentrált és annak ellenére, hogy Rómában játszottunk a Lazio ellen (amely Lazio szintén jól játszott), megérdemelten győztünk. Furcsának hangzik, de így igaz: a mérkőzés után mindkét csapat sírt. A Lazio, mert kikapott és a Ferencváros, mert megnyerte a kupát. 1937. szeptember 19. Hungária út: Magyarország—Csehszlovákia 8:3 (2:2) Góllövő: Sárosi 7, Zsengellér. Az első félidő 2:2 volt. A szünetben, miközben felfrissítettem magam, az egyik legjobb játékos Cseh Matyi könnyezve közölte velem, hogy a szövetségi kapitány ki akarja tenni a csapatból és arra kért, hogy beszéljek a szövetségi kapitánnyal, mint csapatkapitány. Azonnal beszéltem és meggyőztem a szövetségi kapitányt. Cseh Matyi boldog volt, velem együtt! De úgy éreztem, hogy most még többet kell „adnom”, bár addig is megtettem a kötelességemet. Amikor megkezdődött a második félidő, a csapat szárnyakat kapott! Azt csináltunk, amit akartunk. Minden sikerült. Senki egy pillanatra sem állt meg és én mindenáron gólt akartam rúgni. Erősen fedeztek. Majdnem minden alkalommal, amikor a labda felém jött, nem egy, hanem két vagy három ellenfél zavart, akart leszerelni, vagy megelőzni a labdaátvételben. Ennek ellenére a labdát — majdnem mindig — nekem sikerült átvenni — berúgni driblivel vagy anélkül —, bevinni vagy befejelni az ellenfél játékosai között, az ellenfél kapujába. Ezek azok a pillanatok, amikor a csapat vagy egyes játékosok és a közönség egymásra találnak. Amikor a játékos érzi azt a láthatatlan összeköttetést, ami a közösség és közte van, megsokszorozódik az ereje és jobban, eredményessebben játszik!... és boldog! Én azért is boldog voltam, mert egy válogatott mérkőzésen szereztem dicsőséget a magyar színeknek. Hazámnak. Mindezt csak azért írtam le, hogy a fiatal játékosok tudják, érezzék meg, hogy a sportban és főleg a futballban megkaphatják azt a megelégedést, örömet és boldogságot, amit nagyon nehéz az élet más vonalán elérni. Az út nem könnyű. De megér minden fáradságot. És ha van tehetségtek: előttetek a világ. Próbáljátok betartani mindazokat az íratlan sportszabályokat, amit itt is megemlítettem. Ha van tehetség és AKARAT ezen a sport- úton előre haladni, legyetek nyugodtak, hogy: beérkeztek! Este a két csapat szokásos „közös” vacsoráján Planickával átöleltük egymást. Planicka gratulált sírva — a hét gólhoz — mondván, hogy még soha sem klub, sem válogatott mérkőzésen nem kapott egyszerre ennyi gólt. „De egy olyan nagy játékostól, mint te, nem szégyen és könnyebben fogadóim el.” Erre én könnyebbültem meg, mert őszintén megvallom utólag, hogy én átéreztem Planicka szomorúságát a meccs után — és szinte lelkiisme- ret-furdalásom volt... A MÉRKŐZÉS UTÁN MEGJELENT ÚJSÁGCIKKEK Aki a gólokat adta Tíz éve ismerem. Szerény diákja volt a belvárosi Eötvös reáliskolának. Fodor tanár vitte először futballozni, meg is jósolta: ebből a fiúból nagy játékos lesz. így is történt. Bajnoki mérkőzések és nagy nemzetközi csaták világra szóló győzelmei mutatják Sárosi György futballkarrierjét. Azóta doktor is lett belőle, de a közönség továbbra is csak Gyurkának hívja. Ö a magyar sporttársadalom kedves, szeretett Gyurkája, aki most is megmaradt ugyanolyan szerénynek, mint azelőtt. Egyedül legutóbbi ellenfelei, az Austria, a Lazio és a derék Planicka kapus mondhatják, nem szerénytelenség-e ennyi gólt lőni. Vasárnap közel harmincezer ember kórusban Gyurkázott, a rádión keresztül százezrek hallgatták Sárosi csodálatos teljesítményének ismertetését s a magyar lapokon kívül a világ összes lapjai megem- keznek arról, hogy a magyar válogatott csapat 8:3 arányban legyőzte a csehszlovákokat. Aki a gólokat kapta Vége a nagy küzdelemnek, a szálló halijában szemben ül velünk Planicka, Csehszlovákia nemzeti csapatának sokszoros válogatott kapusa. ö róla jegyezte meg találóan Gerevich Tibor egyetemi tanár, hogy válogatott mérkőzésen egy centercsatár hét gólt lőjjön Pla- nickának, ilyen még nem volt. De kezdjük meg a beszélgetést Planickával. Mégis csak érdekes, mit szól a kapus, aki a gólokat kapta. — Borzasztó volt — kezdi. Aztán folytatja: — Sosem fogom elfelejteni. Többször kifutottam, védtem, jó néhány góltól mentettem meg a kapumat. Sárosival szemben tehetetlennek bizonyultam. Emelt hangon mondja, szinte könnyezve: — Ich bin unschuldig ... Igaza van, ő ártatlan a gólokban. Egyet sem lehetett elhárítani. Zsengellér első gólja, majd a hét Sárosi gól védhetetlen volt. — Mit érez a kapus, ha potyognak a gólok? — Nem értem én arra rá, hogy érezzék valamit. Figyeltem a labdát és Sárosi lábát. Hátvédjeink ott álltak mellette, én odahelyezkedtem, ahová Sárosi a helyzetéből rúghatta volna a labdát. Mérnöki pontossággal a másik sarokba lőtte a gólt. Mit tehet erről a szegény kapus. — Melyik volt a legkellemetlenebb gól? — A gól a kapusnak mindig kellemetlen, de talán az bántott a legjobban, amikor Sárosi háttal állt a kapunak, úgy csinált, mintha leadná Keménynek, de ebben a pillanatban megfordult és alig ocsod- tam fel, a labda máris a kapu sarkában ficánkolt. Planicka őszinte vallomását így fejezte be: — Nincsen borzasztóbb, mint amikor a kapusnak nyolcszor kell a hálóból kihalászni a labdát... (Folytatjuk.) X
