Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1981/82 - 1980 / 77. szám

Látogatóban Szokolaiéknál

Dunakeszin a lakótelepet könnyen, a szóbanforgó lépcsőházat még könnyebben megtaláltam. A legfelső emeleten az egyik ajtón névtábla, rajta a név, Szokolai László. Na, végre, helyben vagyok ...

A csengetésre előbb csak résnyire nyílt az ajtó s derékmagasságban szőke haj, alatta némi bizalmatlanságot sugárzó szempár jelent meg. Aztán lassan, centiméterekkel tágult a rés s nemsokára előttem állt András, teljes életnagyságban. Mielőtt tisztázhattam volna ki vagyok, s miért jöttem, a legifjabb Szokolai rövid egyszerűséggel bekiabált a lakásba.

— Apu, gyere . . . keresnek S apu jött. Amúgy sportosan, rövidujjú trikóban, melegítő alsóban. Fogadásomra az étkezőben megjelent továbbá Szokolai Roland is, Andris bátyja, aki felettébb hasonlított öccséhez s kedélyesen mosolygott. A papa bemutatott bennünket egymásnak, majd miután köszöntöttem a ház asszonyát, bevonultunk a szobába s nyomban szakmai kerekasztal vitát kezdtünk hármasban Lacival s Roland- dal. Hogy az utóbbi is vitaképes lehessen, anyu betűrte a trikóját a rövid Adidas nadrágba.

— Ha nem tévedek, te is követed atyádat a labdarúgói pályán? — érdeklődtem a középső „Szokinál", mire az bólintott.

— Gondolom kapus szeretnél lenni? — kezdtem a kö- tözködést.

Egy kis grimasz volt a válasz, mellé határozott fejrázás.

— Netalán hátvéd?

Minden maradt a régiben.

— Akkor beállós?

Semmi változás, csak hamiskás mosoly s további határozott fejforgatás.

— Csak nem középcsatár? — adtam a rémültet, de Roland már nevetett s bólogatott.

— Úgy bizony. Aki a gólt rúgja...

A kerekasztal ezután felbomlott, ugyanis Rolandnak sürgős szakmai tárgyalásra kellett mennie, át a szomszéd szobába, ahol már várta testvéröccse, aki időközben valami játékot ötlött ki s ehhez tanácsadóra volt szüksége.

A nej kávéval kínált, majd ő is leült.

— Hát azt nem lehet mondani, hogy az Üllői úti pálya tőszomszédságában laknátok — montam Lacinak.

— Azt bizony nem, de csak így első körülnézésre tűnik olyan messzinek az út. Mi már megszoktuk. 1978 óta lakunk itt s mondhatom jói érezzük magunkat. Azt hiszem nem lehet összehasonlítani a zsúfolt várossal. Sokan idegenkednek kijönni Pestről. Én meg bent nem laknék, itt csendesebb, nyugodtabb, nyáron pedig kifejezetten óriási.

Az ablakhoz lépett.

— Sajnos ezt a nagy házat elénk építették, mögötte nem messze ott van a Duna. Egyébként kocsival nagyon gyorsan bent vagyok, de busz- szal sem több, mint háromnegyed óra az út. Hát még ha a megyeri csárdáig kijön majd a metró.

A környezetismeret után „fociztunk" egy kicsit.

— Mi van a csapattal? Egy kicsit „összeszakadtatok" az őszi hajrá elején — intéztem

a kérdést a családfőhöz. Az némi letargiával.

— Sajna így igaz. Két rangadót is elveszítettünk, előtte meg a Honvéd ellenit. Azt hiszem a piros—fehérek elleni vereségnél kezdődött a szakadék. Aztán, ha egyszer bejönnek a hibapontok, akkor nincs megállás. Tizenegyesek maradnak ki, öngólt rúgunk s most nem tudunk újítani.

— Bezzeg tavaly.

— Akkor más volt. Négyszer 0:2-ről fordítottunk.

— Pedig most minden igazolásotok bejött.

felkapta a fejét.

— Na, ez az, emiatt kis híján elmentem a klubtól. Mert mehettem volna, hisz úgy tűnt, kétszer annyi csatár van, mint amennyi egy meccsen szóhoz juthat. Mi lett a vége? Éppen csak megvagyunk. Aztán a másik . . . nem biztos az, hogy ha több jó játékost összetesznek, az mindjárt jó csapat is. Össze kell stimmelni, csiszolódni, idő kell, míg megszokják egymást a labdarúgók, míg megtanulnak egymás mellett játszani.

Szokolainé csendben hallgatott Laci mellett.

— A játékosfeleség szerepkör megszokható? - érdeklődtem.

— inkább úgy mondhatnám — elviselhető — mo- solyodott el a fiatalasszony. — De nem mindig könnyen. Amikor Ladáknak minden összejön, edzőtábor, utazások, akkor bizony itt minden rám vár. S nem is any- nyira a feladatok sokasága a gond, hanem az, hogy szűk rá az idő. Én is dolgozom, mire hazaérek, bevásárolok hat óra. S akkor jön még minden itthon.

— S ha itthon vagy? — fordultam a csatárhoz.

— Akkor mindig találok valami munkát magamnak — így Laci. — A csempézéstől a tapétázásig.

A ház asszonya mutatta is az étkezőben a gardróbokat.

— Ezt most csinálta Laci.

A tapéta - zöld.

— Milyen sportember ön szerint a férje? - faggattam a nejt.

— A munkában precíz és

1B