Fradi-híradó (1974)
1974. december
Pozsonyi Lajos Magdics László ban villogott. Azután — hogy a jogfolytonosság meglegyen — körülnézett, mit dolgozhat a Fradiban. Évek óta a KGM Tervező Intézete fotólaboratóriumának megbecsült munkatársa, Így kézenfekvő volt, hogy most már fényképezőgépével szállj a meg a kapu környéket. Persze ezt is jól megszervezte. Barátjával — Magdics Lászlóval, lelkes szurkolónkkal, aki az utóbbi évek minden vidéki mérkőzésén is fotózott — beosztják egymás között az eseményeket. Nincs a mérkőzéseknek olyan mozzanata, amit ne rögzítene ob- jektívjíik. A külföldön lebonyolításra kerülő mérkőzéseink fotói természetesen hiányosak. Egy évben egyszer azonban az egyesület Szak- szervezeti Bizottsága lehetővé teszi, hogy a szocialista országok valamelyikében sorra kerülő mérkőzésünkre — saját költségükre, és évi szabadságuk terhére — az FTC autóbuszával dolgozóink, társadalmi aktíváink is elmehetnek. Tavaly Pozsonyi Lajos is kint járt Varsóban, és amikor visszatérve leszállt az autóbuszról, egy apró jégkorongbotot szorongatott a kezében. — Lajos! Végre megtanulsz koron gozni? — kérdezték nevetve barátai. — Megint elkezdem, — hagyta rájuk Pozsonyi —, „öregedő” fiammal együtt. Hiszen már öt éves, és jobban korizik, mint ti. Azóta az FTC korongo- zói türelmetlenül várják Pozsonyi Zsoltot, az utánpótlás egyik nagy reménységét. Mert biztosan jó játékos, fradista lesz. Erre biztosíték az édesapa: Pozsonyi Lajos ... MAJOR JÁNOS dött levegőben. Na de Kalap, így nem lehet kaszírozni! De bálija is o, kit érdekel ilyenkor az üzlet. A pályán középkezdés, a fruttiárus nincs többé, talán nem is volt. A Já- nusz-arcú karmester újból a lelátók zenekara élén. Csak a karcsú fekete pálca hiányzik a kezéből. Mi tagadás, Fercncsik sem tudná jobban 'összetartani a magyar szinfónikusokal. Egy intés, s a kórus egy emberként fergeteges rohamokra hajtja, űzi fiait, előre, tovább. A végső győzelem felé. A mérkőzés diadal. A sokatigérö két pont az Üllői úton marad. Az extázis alábbhagy. A karmester arcán fáradt mosoly. Csapzott haja szemébe lóg, de tekintete lassan kitisztul. Körülnéz. S a lábánál nyugvó kosarat karjára véve a kijárat felé indul. „Fruttit, nápolyit tessék!” Kisstadion. A lelátókon fázósan bújnak össze, a szurkolók. Mínusz 12 fok. „Ki a jobb?” — harson a dermesztő hidegben. A szemek a bejáratra tapadnak. Nem hiába. Ájtó csapódik, s feltűnik „Kalap”. Fehérkabátos, robosztus alakja, karján az „üzlet”, lő kg frutti, és ki tudja, hány csomag nápolyi a kosarában. Forrni kezd a levegő. Mintha nap sütne a Kisstadion felett, már senki nem fázik. Mindenki a mestert figyeli, csak a jelre várnak. Aztán felharsan a „Hajrá Fradi!” A játék felgyorsul, az együttes új erőre kap. Az egy perce még oly fáradt Poth, mint a kés a vajban, olvad át at ellenfél megrökönyödött hátvédsorán. Finom kis svájci csel. S az elektromos eredményjelző rögtön nyugtázza. CŐÓÓL!! Vezetnek a zöld-fehérek. Kalap telhetetlen. Lábánál kis „szu- permarketjával" tovább vezényel. Szinte szuggerálja a lelátót. Aztán vége. A levonuló páncélos vitézek sisakjaiba mannaként hullik a frutti. Cinkos mosoly. Világos, hisz közös gyümölcs a győzelem! Na, de ki ez a „Kalap”? Ha ott van, az fél győzelem — mondják a játékosok. Vezérszurkoló. Pszichológus. Légköre van. És valóban, Zoliéi János az 1924-es 23
