Fradi-híradó (1974)
1974. december
MAGYAR ZOLI VILÁGBAJNOKSÁGA A zt mondják a sport- dicsőség múlandó, i még akinek felkerül a neve a sportág panteonjába, az is évek múltán aaat lesz, s az utódok számára egy név, aki valamikor a legjobb — volt. Az olimpiai és világbajnokok címénél is hívebben őrzi meg a sporttörténelem az újítók nevét. A kortársak még őrzik Stalder alakját, de akik most tanulják a torna csínját-bínját, már csak a „stalder-forgást” ismerik, lóról a „sagi- nyant”, de azt tudják, hogy a névadók egykor nagy tornászok és nagy kezdeményezők voltak. Nevük épp úgy forog, mint egy nagy korcsolyaversenyen Button, vagy Rittberger neve. Mit érezhetett Magyar Zoli, amikor Európa-baj- noki címe után bizonyossá vált: neve bevonult a sportág halhatatlanjai közé? S mindez egy pályafutás elején... Magyar Zoltán a Nagy Kezdeményező? Egy nagy gyakorlat megszületése nem egy pillanat müve, hanem évek küzdelmét sűr- ríti, még inkább nem egyetlen versenyző érdeme, hanem mindazoké, akik segítették, ösztönözték, amikor leverte az akadályokat, felemelték. Mert ilyen is volt. Sőt, így kezdődött... Most persze, hogy negyvennégy év után végre magyar férfi tornász világ- bajnokságot nyert, lehetne hallgatni azokról a gyötrő hónapokról, amelyek azzal fenyegettek, hogy az egyik legtehetségesebb magyar tornász elvész. Homály fedhetné ezt az időt, hiszen a várnai sportpalota zúgó tapsvihara a vitathatatlanul legmegérdemeltebb világbajnok, Magyar Zoltán sikerét köszöntötte. Attól a pillanattól fogva, hogy a várnai porondra lépett, mindenki, magyarok és aggódó ellenfelek is az ő sikerét várta. A szerenkén- ti döntőbe úgy került, hogy a legtöbb pontszámot vitte. Egy kicsit — huszonöt ez- rednyit — akár le is adhatott előnyéből. Mit csinál? Hogyan készül? Mire gondol? Mit érez most Magyar Zoli? — latolgattam. A szerencsés véletlen ugyanarra az autóbuszra vezérelt, amelyen ő is utazott két órával a verseny megkezdése előtt. A vezető, mintha meg akarta volna mutatni a várnai Aranypart minden szépségét, szerpentineken száguldott, bújócskát játszva az előelőbukkanó tengerrel. Zoli pedig ült és egy szót sem szólt... Kérdően néztem a magyar válogatott edzőjére, Bordán Dezsőre. Bólintott, így van ez jól ... Ennyi feszültség — kell! Közömbös dolgokról beszéltünk, egyáltalán nem arról, amiről végeredményben mindannyian szerettünk volna. És eszembe jutott Magyarral való beszélgetésem, aki mit sem tudott kezdeni Európa-baj- noki címével. (Akkor még csak Európa-bainoki címével, mert Europa-bajnoki aranyérmét a szállóban hagyta, s éppen én közöltem vele az örömhírt: hazahozták). Beszéltünk arról, hogy a torna milyen nehéz sport, hogy milyen hosszú évek kellenek ahhoz, hogy valakiből egyáltalán versenyző váljék, s még akkor sem biztos, hogy klasszis versenyző lesz belőle. Panaszosan bólogatott: bizony nehéz a tornászélet. Hirtelen azt kérdeztem: Mit gondol, minek köszönheti a sikerét? Azt mondta, nem minek, hanem kinek. Egyvalakinek: Vigh Lászlónak. „Ha ő nincs, már régen abbahagytam volna a tornát.” E z az. Zoli sokszor elkedvetlenedett, sokszor elfáradt, sokszor szerette volna élni a gondtalan fiatalok életét, s nem szükölni a sport robotjában. De Vigh nem engedte. Üjra és újra nemcsak visz- szahívta, hanem vissza- kényszerítette. Biztosan tudta, hogy csiszolásra váró gyémánt van a kezében ... Amikor arról faggattam Zolit, hogyan lehet egy fiatalembert arra kényszeríteni, hogy tornásszon, rosz- szallás nélkül mondta, hogy szép szóval, meg amikor az sem használt, hát akár egy pofonnal is. Elmúltak a „lázadó” évek, Magyar Zoli különösebb megrázkódtatások nélkül élte át a holtpontokat, s megszokta a sportélet robotját, azokért a ritka pillanatokért, amit szereplés és az érte járó siker jelent. * Megérkeztünk a várnai sportcsarnokhoz, az 1974. évi tornász világbajnokság színhelyéhez. Újságíró kollégám tiszta papírt tett Magyar elé: „írd alá, tudod utána hátha nem tudok hozzádférni ...” Zoli szépen, akkurátusán aláírta, azután valami ilyesmit mondtunk búcsúzóul, hogy a lónak is négy lába van, mégsem botlik ... Zoli elmosolyodott, azután eltűnt az edzőterem irányában. A sajtószobában élénk találgatás folyt, ki hány aranyéremmel zárja a napot, kinek kellemes, s kinek kellemetlen meglepetést tartogat még a világbajnokság. Egy amerikai újságíró lépett hozzám, San Francisco melletti kisváros 99^ 3
