Fradi-híradó (1972)
1972. augusztus
Vannak az idén 75 éves magyar labdarúgásnak olyan játékosegyéniségei, akiknek az emlékét, pályafutását időről időre újból és újból felvillantani — hálás újságírói feladat. Lázár Gyula a Fradi egyik legszebb korszakának nagy alakja volt. Felejthetetlen mérkőzések hőse — a mai ifjú zöld-fehér szurkolók előtt szeretett klubjuk dicső múltja is felelevenedik Lázár Gyula sport- pályafutásának megismerésekor. HOGYAN KEZDŐDÖTT? A hatvakét éves „Tanár úr” Benczúr utcai lakásán beszélgetünk. — Tősgyökeres hatodik kerületi vagyok. Ezen a környéken nőttem fel, itt jártam középiskolába, méghozzá a labdarúgásról is híres Kemény Zsigmond főreálba. 1922 és 26 között állandó tagja voltam az „alsós” válogatottnak, 1926-tól kezdve pedig az iskola „felsős” válogatottjának erőssége — rendszerint középcsatárként. — Ugyanis — úgy érzi, ezt a tényt indokolnia kell — mint minden gyerek, aki megismerkedik ezzel a nagyszerű játékkal, természetesen én is csatárként akartam tündökölni, hisz a góllövés a legszebb élmény a futballban. Jól kezeltem a labdát, gyors voltam, erős lövéseim voltak, így aztán kezdetben eszembe sem jutott, hogy ne csatár legyek. Legfeljebb a jobbszélre húzódtam, de ott is a gólszerzés volt a legfőbb törekvésem. Egy évet a KAOE-ben játszott. Ennek a kiscsapatnak akkoriban az a Molnár Béla volt az intézője, aki ma az FTC szövetségi képviselője, ő vitte ki 1929 nyarán a 18 éves Lázár Gyuszit a Ferencvároshoz, próbajátékra. A Fradi ekkor bonyolította le emlékezetes dél-amerikai portyáját. Pa- taky Mihály, az egyesület szakmai igazgatója vette szemügyre az ifjú próbajátékosokat, s a kétkapuzás előtt megkérdezte Lázártól: — Mit szoktál játszani fiam? — Középcsatárt — felelte Lázár Gyula. — Akkor menj a jobbszélre, lássuk elég ayors vagy-e! — hangzott a döntés, s már is megkezdődött első mérkőzése az Üllői úton. HETI 24 PENGŐ Utána rögtön szerződtették. Profi világ volt akkor, heti 24 pengő fizetést kapott. Hosszú hónapokig a tartalékok között játszott, majd 1930 tavaszán méghozzá nemzetközi mérkőzésen, került be először a nagycsapatba — jobbszélsőnek. Az ellenfél a bécsi WAC volt, Lázárnak jól ment a játék. TANÁR 1 EMLÉKEZIK Játékostársaival a lelátón. Balról: Szoj- ka dr., Toldi, Lázár. Az első bajnoki mérkőzésen azonban, nem sokkal ezután — a Nemzeti SC ellen — már jobbfedezetként szerepeltette Blum Zoltán edző. És ezen a helyen lett 1930 őszétől állandó csapattag a Ferencvárosban — tizenhárom éven keresztül. — 1931 május negyedikén voltam először válogatott — folytatja a visszaemlékezést. — Az Üllői úton Svájc csapata ellen mérkőztünk. Előtte jóformán csak dr. Máriássy Lajos szövetségi kapitány bízott bennem, mert például az egyik újság ezt írta: „Lázár lesz az a'banán- héj, amelyen elcsúszik a magyar válogatott.’’ A 6:2-cs győzelem és jó játékom után persze már az egekig magasztalt ugyanaz az újság — mondja mosolyogva. IRÁNYÍTÓ SZEREPBEN — Mikor kapta a Il-középtől a Tanár úr nevet? — Pontosan nem tudom — válaszolja elgondolkozva —, 1933-ban vagy 34-ben kezdtek így hívni, s tulajdonképp ekkor szerettem meg igazán a jobbfedezet szerepkörét. Innen irányítani lehetett a játékot, szervezni a támadásokat, s közben a védelemnek is segítettem. Vagyis mindenütt ott lehettem, ahol a játék legizgalmasabb mozzanatai zajlottak. S persze a góllövésről sem maradtam le. A válogatottban egy bukaresti gólomra emlékszem vissza szívesen. 1:0-ra vezettek az első félidőben a románok, a szünet után én egyenlítettem, aztán Toldi lőtte a győztes gólt. 1939-ben pedig a Fradival Belgrádban KK-mérkőzést játszottunk, hosszú ideig egvik csapat sem tudott gólt lőni, míg végre nekem sikerült megtörni a jeget. Végül 2:0-ra győztünk. Lázár Gyula 49 alkalommal játszott a magyar válogatottban, utoljára 1940-ben Genovában, az olaszok ellen (1:1 volt az eredmény), de még 1945-ben is tagja volt a „B” válogatottnak. 1943-tól a Szentlőrinci AC-ban játszott, utolsó NB-I-es évét pedig 1945— 46-ban küzdötte végig a Her- minamezei AC színeiben. Aztán kiscsapatoknál — Gyömrőn, Túrán — edzősködött, majd a BKV Előre NB II-cs csapatnál. S közben — egészen 1971 végéig — kergette a labdát a Fradi öregfiúk csapatában. — Legszebb emlékem a Ferencvárosnál eltöltött évekből az a kollektív, baráti szellem volt, ami ösz- szetartotta az akkori Fradit — mondja búcsúzóul. — S ha előbb- utóbb felépül az együttes új otthona, a stadionavatón biztos ott lesznek a régiek is a sokat megért üllői úti pályán. Talán akkor még egyszer nekivetkőzöm, hogy utoljára kifuthassak arra csodálatos zöld gyepre... VITÄR RÓBERT
