Mózessy Gergely (szerk.): Griger Miklós feljegyzései - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 5. (Székesfehérvár, 2022)
Függelék - 6. Griger Miklós beszéde a székesfehérvári Prohászka-emléktemplom alapkőletételekor (1929)
Függelék Munkái felséges dómot alkotnak, melyben Istennel beszélhetünk Prohászka lelkén keresztül. Ő maga ércnél maradandóbb emléket emelt magának. S ha ő joggal mondotta Mozartról, hogy hívő lelke dómot rajzolt meg, dómot épített - nem oszlopoknak és íveknek, hanem hanghullámoknak messze elnyúló vonalaiból, nem kövekből, hanem hangokból, nem kőcsipkékből, hanem zenei ritmusokból úgy mi is bízvást állíthatjuk, hogy Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái felséges dómot alkotnak, mely tele van oltárokkal, fülkékkel, remek oszlopokkal, misztikus sarkokkal, csengettyű-csilingeléssel és harangzúgással. Dómot, melybe, aki belép, megtalálja a maga helyét, ahol sírhat, imádkozhatik és beszélhet Istennel Prohászka szívén és lelkén keresztül. Kell-e emlék annak, aki él, és aki maga emelt emléket önmagának, olyat, minőt senki más nem emelhet? Nem neki, hanem nekünk, kicsinyeknek, törpéknek van szükségünk arra, hogy láttára lelkünk szárnyaljon, szívünk forrón, lelkesen feldobbanjon, emlékezetére szívéből az élet áramai lüktessenek szívünkbe, leikéből lélek sugározzák lelkűnkbe. S kedves testvéreim, milyen emléket állítsunk neki? Kőbe, csillogó márványba véssük, ércbe öntsük alakját? Állítsuk ki szobrát terekre, piacokra? Ezt is megtehetjük, mert ilyen emlék is eszmét szór és kegyeletet ébreszt, de Prohászkához nem méltó emlék. Emlék, melyet a hit emel neki, nem lehet márványszobor, szirtekből alkotott hegyóriás, mauzóleum, egyiptomi piramis, hanem olyan emlék, mely nemcsak emlék, hanem az élet forrása: templom, melyben az Ur szíve dobog, az a szív, melyben Prohászka is él, templom, melyből az élet szelleme, a kegyelem áldása száll a városra, az országra és pünkösdi tűz árad a telkekre. Olyan emléket kell állítanunk boldogemlékű püspökünknek mely - saját szavai szerint137 - úgy álljon itt, mint egy őserős, illatos, bűbájos, titokzatos erdő, mely életet lehel, életet ad, melyben Jézus leheli felénk, reánk, belénk az Istenközelségének tudatát, emléket, mely olyan legyen, mint egy hatalmas hegység, melyen szentek járnak, melyre szentek iparkodnak, - emléket, mely mélység legyen, felséges tengerszeme a mélységnek, ahová Krisztus leereszkedik, hogy irgalmat esdjen számunkra, s ahonnan „de profundis”, a mélységből mi is irgalomért, könyörületért imádkozunk. Ilyen emléket akarunk emelni Prohászka Ottokárnak! Üj oázist a pusztában; új pálmát a sivatagban; új világítótornyot a siralomvölgyben; új égbenyúló útmutatót az örök hazába vezető keskeny és tüskés ösvényen; új kikötőt az életviharok tengerpartján; új hidat a múlandóság és az örökkévalóság 137 ÖM 18,183. — Egy a budapesti Örökimádás templomban 1908. szeptember 10-én, egy primiciát követő prédikációjából való a kép. 174 FORRÁSOK A SZÉKESFEHÉRVÁRI EGYHÁZMEGYE TÖRTÉNETÉBŐL V.
