Mózessy Gergely (szerk.): Lelkipásztori jelentések, 1924–1926 - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 3. (Székesfehérvár, 2009)
A lelkipásztori jelentések és forrásértékük változásai egyházmegyénkben
A lelkipásztort jelentések és forrásértékük változásai egyházmegyénkben tok - úgynevezett missziók - tartását 10 évi rendszerességgel írta elő a zsinat (DS. 78.§) A jelentések egyfelől pontosan jelzik a többnyire missziókat vezető szerzetesek (ferencesek, jezsuiták, domonkosok, verbiták, lazaristák, kapucinusok) sikereit, másfelől arról is tájékoztatnak, hogy a papság pontosan tudatában van ennek az eszköznek a jelentőségével. A missziókat tudatosan időzítik, tervezik meg és készítik elő - már amennyire a szerzetesek leterheltsége azt megengedi. Elsődleges kötelezettségek között kell említenünk még a provisio-t, azaz a haldoklók szentségekkel való ellátását. A földi élet végén a megtérés, a javulás utolsó lehetőségét kihasználva lépni át az ismeretlenbe - lélekmentés. Nem csak a papság, de a társadalom döntő többsége is így érzi ezt, és öszszességében nagyon ritkának tekinthető csak, hogy valaki ezek vétele nélkül haljon el. A plébánosok szinte minden ilyen esetről számot adnak, többségük mögött váratlan haláleset áll (baleset, gutaütés, stb.) - melyek számaránya üdítően csekély a maiakhoz képest. Sok plébános rendezte jelentésének megfigyelését a szentségek hívószavai köré. Ennek ellenére feltűnően kevés szó esik a szövegekben az egyházi rendre készülőkről, a papi vagy szerzetesi hivatások utánpótlásának gondozásáról, menedzseléséről. Ez elgondolkodtató, különösképpen ismerve az egyházmegye paphiányának mélységét. SPECIÁLIS RÉTEGEK PASZTORÁCIÓJA A püspök által megfogalmazott, a pasztoráció mérhető elemeire vonatkozó konkrét kérdések kifejtése kapcsán sok szó esik a háttérről, az okokról. Például a speciális csoportok lelkigondozásának nehézségeiről: „A legnagyobb nehézséget okoz\’Lz\ az intelligens elem közömbössége, nemtörődömsége - és rossz példája. A templomot csak sátoros ünnepeken keresifel a férfivilág, szentségekhez járulásról szó sincs... ” (38). Vagy: „A béres elem, az a nagy templomkerülő. ” (86a). Van azonban tapintható előrelátás is, amit akár a „szakpasztoráció” korai megnyilvánulásaként is értelmezhetünk. Amikor pl. Gánton bauxitbányát nyitnak 1926-ban, a község plébánosa mindent megtesz annak érdekében, hogy új híveihez is közel kerüljön (72-73a). A legnagyobb nehézséget a pusztai pasztoráció okozza. A cseléd az uradalom fogja: az kizsigereli, saját gazdaságával, saját ügyeivel gyakran csak vasárnap foglalkozhat, ami a miselátogatás kárára megy - ezt a papság többnyire megérti. Sok szó esik a tarthatatlan útviszonyokról, a puszták megközelítésének fizikai nehézségeiről is. Mindehhez járul a gazdasági vetület: mivel nincstelenek között nem vezetne jóra, a papok saját járandóságaik (fuvar, párbér) behajtására nem törekednek mindenáron. A szegénység mértékére jellemző, hogy sok helyről még ruhahiányról értesülünk: télen gyakran alkalmas meleg öltözet híján nem látogatják a templomot. Máshol meg épp az ádventi hajnalok jótékony sötétsége segít leküzdeni a szép ruhával nem rendelkezők szégyenérzetét, és vezeti őket el a rorátékra. A közhangulat egyáltalán nem mondható a tárgyalt korszakban vallásellenesnek. Mégis találkozhatunk már ilyen megfogalmazásokkal: ellenségeink „gúny tárgyává teszik a hitet" (186a). És többen beszámolnak modernkori Nikodémusokról, olyan hívekről, akik vallásgyakorlása titokban zajlik, akik attól félnek, hogy környezetük megszólja, kigúnyolja, kicsúfolja őket hitük miatt (32, 140, 155, 193a). E történetek az ipari munkásság és a bányászok tapintható szekularizációját mutatják. 14 FORRÁSOK A SZÉKESFEHÉRVÁRI EGYHÁZMEGYE TÖRTÉNETÉBŐL III.
