Mózessy Gergely (szerk.): Lelkipásztori jelentések, 1924–1926 - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 3. (Székesfehérvár, 2009)
A lelkipásztori jelentések és forrásértékük változásai egyházmegyénkben
A lelkipásztori jelentések ésforrásértékük változásai egyházmegyénkben helyi kudarcokkal való számvetések tekintélyes részét is. E technika tanúskodik a püspök valódi céljáról: papjait e finom pedagógiai eszközzel fogékonnyá akarta tenni a problémákra, egyúttal a lelkipásztori lehetőségekre és eszközökre, egyszersmind az egymástól való okulás lehetőségére - valamint nem utolsósorban magára a jelentéstételre, mint műfajra. Természetesen a következő - az 1925. - évre történő visszatekintések sokszínűsége így csökkent. Erőteljesen megfogyatkozott a pusztán a sajtóstatisztikát beküldő plébániák száma, és 17 olyan lelkészség és plébánia papja is írt szöveges beszámolót, mely az előző évben még elhanyagolta az újsütetű kötelezettséget. 1926. év összképe már vegyes: néhány új lelkészség is fellépett a jelentéstevők közé, miközben 20 felett van azon helyek száma, amelyek korábban írtak jelentést, de ekkor elmulasztották - bár az is lehet, hogy csak a szövegek nem maradtak ránk. A berzenkedés a műfajjal szemben azonban a papság egy részében tovább élt, amit Székely Gyula kálozi plébános 1925-ről szóló sorai illusztrálnak kiválóan: „ A jelentést nem szívesen készítem, mert tág teret nyújt az emberi gyarlóság egyik fajának, a költészetnek, ami azt jelenti, hogy a jelentésnek szépnek, tartalmasnak kell lennie, hisz’ ezzel ellenkezőt senki se akar és senki se tud önmagáról írni" (84b). A szövegek némiképp cáfolják a plébános vélekedését, bár kétségtelen tény, hogy a jelentésekben az önkritika jóval kevesebb, mint mások felelőssé tétele. Néhol úgy általában a „népiélek”, máshol a községi civil elöljárók, a község mindennapjait meghatározó birtokos család vagy nagybérlő, esetleg annak intézője, vagy épp a kántortanító az ügyeletes „rossz szellem”, aki okolható a lelkipásztori kudarcokért. A kritika esetenként más papokra hárul: a principális plébánosok gyakran epésen véleményezik káplánjaik vagy hittanáraik képességeit, de például Dittrich István adminisztrátor „főnökét”, a nagy tekintélyű, országgyűlési képviselő Griger Miklós apátplébánost kritizálja állandó távollétéért (168b). A FORRÁSTÍPUS UTÓÉLETE Prohászka Ottokár kezdeményezése nyomán az 1924., az 1925- és az 1926. évről csaknem az egész egyházmegyét lefedő forrásegyüttes állt össze, mely már alkalmas arra, hogy segítségével képet alkothassunk az egész egyházmegye lelkipásztori helyzetéről a püspök kormányzatának végidejében. A püspök 1927. április 2-án bekövetkezett halálával a forrástípus sorsa alapvetően változott meg. Tartalmi szempontból a felhígulás valójában már Prohászka püspök életében megkezdődött. Már az 1926-ról szóló jelentések közt is feltűnik olyan (211), melyet egy felvetett probléma kivizsgálására az esperesnek továbbít a püspök. Egyértelmű nyoma van annak is, hogy a jelentéseket gyakran az esperes gyűjti össze és terjeszt fel a püspökhöz (13a); némely esetben megjegyzéseivel együtt (104). Azaz a kezdeti elgondoláshoz képest épp a főpásztorral való „közvetlen tanácskozás”-jelleg sérült elsőként - még Prohászka életében. Ez a folyamat voltaképp csak erősödött utóda, Shvoy Lajos működése alatt, aminek ékes bizonysága, hogy az 1930-as évek közepétől egyszerűen alesperesi jelentések néven tartják nyilván a püspöki levéltár iratjegyzékei a forrást.10 11 A bürokratizálódásnak más jelei is megfigyelhetők. 1929-ben már kérdőpontos formanyomtatványra készültek a jelentések. (Elvétve továbbra is találhatunk szöveges jelentéseket, azok adatállománya azonban tartalmi szempontból inkább a statisztikák felé tolódik el.) 1933-ban pedig a késlekedők pénzbüntetéséről olvashatunk." A forrástípus tartalmi kiüresedése az új püspök kormányzati stílusának következménye. Shvoy Lajos ugyanis pápai tanácsra - erőn felüli munkát végezve - a leg1,1 Ezért az 1924-26 közti lelkipásztori jelentések sokáig csak lappangtak levéltárunkban. 11 SzfvPL: - No.4564 csomó iratai. 12 FORRÁSOK A SZÉKESFEHÉRVÁRI EGYHÁZMEGYE TÖRTÉNETÉBŐL III.
