Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)
II. Dr. Bejczy Gyula püspöki titkár naplója
Ma elkezdtem az angol nyelv komoly tanulását. 1945. március 11. Vasárnap. Az elmúlt éjjel szörnyű vihara megtépte a püspökséget is. Az emeleti helyiségek három ajtaját kitépte. A háztetőről rengeteg zsindelyt leszórt. Délelőtt felkészültem, hogy elindulok püspök úr után. Dél felé érkezik Molnár József úr Veszprémből, és megerősíti a hírt, hogy püspök úrékat elvitték Sopronkőhidára. Elhatározásom mellett ezután is megmaradok, hogy felkeresem őket, bárhol vannak. Délután két órakor indulok el a Palotai útra. A hosszútemetőnél nem kell sokáig várnom, akad egy német katonai személyautó, mely elvisz Várpalotáig. Innen német katonai teherautóval utazom Veszprémbe. Négy órakor már meg is érkezem. Az Angolkisasszonyok zárdájába sietek. A főnöknő megerősíti a hírt, hogy Sopronkőhidára vitték püspök úrékat. írást kaptak elutazásuk előtt, melyben az állt, hogy mint hazaárulókat viszik Sopronkőhidára. Látogatást akarok tenni a püspökségben, de nem jutok el odáig. Útközben találkozom Hoss József prelatus-kanonok úrral66, s vele egy nagy körsétát teszünk, s útközben megbeszélgetjük a világ sorát. Sajnos kevés a vigasztaló. Mit rejteget számunkra még a jövő, nem tudjuk. Amikor este az Angolkisasszonyok zárdájának egyik kis szobájában rovom e sorokat, egyre ez a szó kínoz: hazaárulás. Hát csakugyan ezt érdemli az a papság, mely helyén marad a viharok idején is. Nem volna-e könnyebb dolog a vihar elől megfutni, s ha majd kisüt a nap otthon az uraskodásra jelentkezni, amint sokan cselekszik. Mert a néppel együtt óhajtunk lenni örömben és bajban egyaránt, ezért hazaárulók vagyunk. Súlyos vád ez, szörnyű arculcsapás, mely a püspökön át valamennyiünket éri, hisz abban, amiben ő bűnös vétkesek vagyunk mindannyian fehérvári papok. Most is áll az az igazság, hogy mi magyarok annyira kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosoknak is meg kellene kegyelmezni, s ehelyett Sopronkőhida jár egy magyar főpapnak, mert kötelességét teljesítve hívei között maradt az orosz megszállás idején. Végzetes vakság s ostoba elfogultság szülhet csak ilyen ítéletet. Riadót fújnak, amikor e sorokat rovom, de az emberben már olyan nagy az elfásultság, hogy nem is törődik azzal, hogy veszedelem fenyegetheti hitvány életét. Nem megyek óvóhelyre. Jöjjön, aminek jönni kell! Sokszor úgy érzi az ember, hogy jobb lenne eltűnni erről a sártekéről! Ostoba vezetők erőszak-járomszalagján kullogni, nem élvezet értelmes embereknek. Most pedig nálunk a butaság öltötte magára a tisztánlátás köpenyét, és egy áruló banda szörnyű tüzet rakott a haza még meglevő védfalaiból, hogy ennek tüzénél sütögesse ízessé hitvány pecsenyéjét. De hisszük, hogy él a Gondviselés és nem engedheti, hogy jó étvággyal fogyasszák el ezt a pecsenyét, melynek oly nagy az ára. A Haza, a magyar nép vére, minden ami szent nekünk, hitvány módon áruba bocsáttatott. Ezt most nem szabad hangosan mondanunk, mert azonnal ránk sütik a bolsevista barátság bélyegét, pedig az Egyház mindig antibolsevista volt. Az volt akkor is, amikor egyesek kacsingattak ezzel a métellyel! Sapienti sat!67 1945. március 12. Hétfő. Reggel félkilenc után kofferjaimmal elindulok a jutási állomásra. A vonat tíz órakor elindul, de riasztó miatt sokat késlekedünk s így csak este nyolc órakor érkezem Szombathelyre. A kőszegi vonat már elment, s így gyalog megyek haza. Egy gencsi hölgy csatlakozik hozzám. Vállalom nehéz csomagjait. Tizenegy óra, mire megérkezem. 66 Kéziratban következetesen Hoós alakban. 67 A bölcsnek [ennyi] elég! - latin. 62
