Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Faragó Kornélia: Az arc felkavaró békéje (Maurits Ferenc Portrénaplójáról)
77 Faragó Kornélia Az arc felkavaró békéje Maurits Ferenc Portrénaplójáról Maurits Ferenc Portrénapló című mappáját Böndör Pál emlékének ajánlja. Egy keményfedeles, 12×12 centiméteres, fekete spirálfüzetet töltenek meg a képek. „Amikor Prágában jártam, egy könyvkötőnél találtam gyönyörű fekete kis mappákat” – mondja a legutóbbi interjújában (Nekem a könyv egy szent forma), Madár Anikóval beszélgetve. A sajátos mauritsi látásmód és felfogás ezúttal újra az egyedi könyvalakhoz igazított gondolkodás és a naplószerű forma keretei között érvényesül, talán azért, hogy a lapok sorrendiségével valamiféle kötöttséget létesíthessen a feltáruló jelentések sűrűjében. Így tudja a gondolatait érzelmi erőterek bonyolult, de mégis világosan áttekinthető összefüggéseibe helyezni. És nem mellékesen, így lehet az összes portré egyetlen műalkotássá. Az itteni formavilág alapvető mozzanata a saját világlátás alapján teremtett emberi arc. Az arc mint beszéd, Maurits művészi attitűdjének egyik fontos alappillére. Mintha Levinasszal vallaná: „Az arc – beszéd, amely beszédre kötelez” (Teljesség és végtelen). Ámde egy olyan beszéd, fűzhetnénk hozzá, melynek bármilyen leképezése nem lehet más, csak egy ismétlésre hívó rekonstrukciós próbálkozás. A fedőlap még csak két szín viszonyát állítja a kifejezés szolgálatába: négy darab kétszínű, cinóbervörös alapon feketével megrajzolt portré jeleníti meg az arcot sokszor átrajzoló gondolatot. Maurits e portrésorozat több mint félszáz képét valahonnan a belső látás rejtélyes terepéről hívja elő. Ezekben az egymásban kiegészülő arcokban az az izgalmas, hogy a szellemi szférához tartoznak ugyan, de mégsem teljesen a képzelet szülöttei. Egyszerre jelennek meg bennük a reálisra utaló hivatkozások és a szabad elgondolású elvonatkoztatások. A már említett interjú szavai tágabb értelemben is jellemzőek: „Egy alkalommal, már felnőtt koromban, találtam egy gyönyörű idézetet, Ottlik mondta, hogy az ember nem is tudja, mennyi fénykép van bennünk, amiket nem tudunk előhívni. Bennem is rengeteg ilyen fotó van, de én elő tudom őket hívni. Jó mélyen vannak, de ügyelek rájuk.” És az a különös, hogy mindennek ellenére is leegyszerűsítés volna azt gondolni, hogy pusztán az emlékezet metamorfózisáról lenne szó. Miközben hangsúlyosan kérdez rá a portréjelenség lényegére, azzal kísérel meg mondani valamit magáról, hogy érzékileg hozzáférhetővé teszi ezeket a belső képeket, megmutatja miről szólnak az arcok, amelyeket magában hordoz, miként jelennek meg előtte. Megmutatja az emberrel kapcsolatos tapasztalatait, bonyolult lelki-szellemi-művészi személyiségének sok tekintetben ellentmondásos összetevőit, megélt és vállalt identitásának alakvariánsait. Közszemlére teszi őket, hogy ne
