Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - José Carlos Carmona A csokoládé íze (Futó Andrea fordítása)
47 15 Adrian Troadec Lausanne-ba való visszatérése után készen állt arra, hogy bonbonokkal teli zacskóval várjon Almára a koncerttermek kijáratánál. Csakhogy amikor vásárolni szeretett volna, azzal szembesült, hogy a városban senki sem árul bonbonokat. Nagy csalódottságában Adrian Troadec nem tudott mit tenni, vett néhány édes péksüteményt, és elment a hangversenyre, hogy megvárja a lányt a kijáratnál. Amikor Trapolyi Alma a koncertterem hátsó ajtaján kijött, megpillantotta a gyengéden szállingózó hóesésben falnak támaszkodó fiút, aki egy kis zacskót szorongatott a kezében. Trapolyi Alma szemében még sohasem tűnt Adrian Troadec ennyire hórihorgas, esetlen és sápadt kísértetnek. Ennek ellenére Adrian Troadec, aki – mivel nem tudott olvasni a lány gondolataiban – nevetséges szökkenő mozdulatokkal futott felé, hatalmas piszkafa lábai csak úgy cuppogtak a friss, latyakos hóban. Elővette lehető legszélesebb mosolyát, melynek kíséretében átnyújtotta a lánynak a kicsit már átázott, vékony papírzacskót, melyet egy spárgával megkötött masni fogott össze. Adrian Troadec minden kétséget kizáróan úgy vélte, hogy éppen sakkot ad királynőjének. Persze ahelyett, hogy „sakkot” mondott volna, kibökte az első badarságot, ami eszébe jutott: „Édesség kedvenc csellistámnak”. Trapolyi Alma hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Közben azon morfondírozott, hogy ha ez a tökfilkó régóta ott álldogált, kezében az édességgel, akkor semmiképpen sem hallgathatta meg, amint Antonio Vivaldi Glória című darabjában életében először játszott csellóján egy rövid szólót, miközben kísérte a mezzoszoprán énekesnőt. Mire gondolatmenete végére ért, Adrian Troadec már kinyitotta a kis édességet rejtő zacskót, s amit Alma megpillantott benne, az akár nevének metaforája is lehetett volna, hiszen inkább almaszószra hasonlítottak a nedves, szétesett cukros péksütemények. Szánalmasan néztek ki, akárcsak a megázott Adrian. – Köszönöm, de nem kérek belőle – szólalt meg –, várnak rám. 16 Nem az volt a legborzasztóbb, hogy Adrian Troadec csuromvizes lábakkal tovább fagyoskodott a hóesésben, de még csak az sem, hogy még mindig ostoba ábrázattal szorongatta kezében a nyitott zacskóban pempőssé ázott édességeket. A legborzasztóbb az volt, hogy tényleg várta valaki a lányt azon az éjszakán a hangversenyterem bejáratánál. Mel Willman volt a neve annak az észak-amerikai fiatal pilótának, akit egyik európai kalandja során Lausanne-ba vetett a sors. Ottjártakor beült egy hangversenyre, ahol azonnal beleszeretett Almába, majd habozás nélkül megszólította,
