Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Javier Tomeo Az oroszlánvadász (Mester Yvonne fordítása)
34 elismerem, senki sem veti meg a jót (szép is volna...), de nem hinném, hogy én efféle olcsó haszonra törekednék. Mondtam már, még csak azt sem reméltem, hogy megért; én már azzal is megelégszem, ha meghallgat. Ha többet várnék öntől, lehetetlent kívánnék. Maga, akármily nemesek is az érzései (márpedig azok, ehhez a legcsekélyebb kétség sem fér), nem vállalhat fel egy ismeretlen sorsot. Mert akárhogy is közelítünk a kérdéshez, én az ön számára csak egy arc nélküli hang vagyok. Valaki, aki egyszer csak beszivárgott az otthonába. Úgyhogy nem táplálok hiú ábrándokat, kisasszony. Maga volna a csoda, ha ilyen röpke beszélgetés után bármit is jelentenék önnek. Hát persze, maga jól nevelt lány, és most azt mondja, hogy sosem tudná elfelejteni ezt a beszélgetést; de talán olyasvalami miatt nem tudná elfelejteni, amit meséltem. ▶ Igazság szerint én is örök álmodozó vagyok, kisasszony. Éppolyan álmodozó, amilyenek azok a boldogtalan visszeres lábúak lehetnek; afféle javíthatatlan álmodozó, amilyenekről az előbb meséltem. Olykor lekuporodom egy pálmafa tövébe, s tekintetemet a romvárosra szegezem, amelyet nemrég fedeztem fel az őserdő mélyén. Elképzelem, hogy királlyá koronáznak ebben a városban, és amint leteszem az esküt, az öreg kövek visszanyerik régi csillogásukat, s a papok ismét rázendítenek a régmúlt idők szent himnuszaira. Íme, a képzelet hatalma... Segítségével oly lehangoló estéket is túlélhetünk, mint ez a mai. Ön szereti az esőt, kisasszonyka? Engem nyomaszt. Csak nézem a sok felhőt az égen, és alig hiszem el, hogy ismét kisüt majd a nap. Tudja, mit csinálnak a kongói bennszülöttek, amikor esik? Nem? Semmi különöset. Kiülnek a kunyhóik ajtajába, és bámulják a szakadó esőt. Ha-haha! Mi az, maga nem is nevet? Még mindig nem fakadt mosolyra? Igazság szerint nyugtalanít a hallgatása, kisasszonyka. Örülnék, ha néha azért hallanám a hangját. Attól félek, hogy a végén még elunom magam. Talán valami újszerű bukét kellene adnunk a beszélgetésünknek, mert egyre monológszerűbbé válik. Mit szólna hozzá, ha találgatóst játszanánk? Nagyon könnyű, majd meglátja: én találomra mondok egy női nevet, maga pedig megmondja, hogy az öné-e. Igen, igen, játsszunk találgatóst! Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt jövök rá, hogy hívják. Na, lássuk csak, hadd gondolkodjam egy picit... Úgy hívják, hogy Laura? Nem? Margaréta? Az sem? Jozefina? Nem?! Még mindig nem találtam el? Talán Máriának hívják? Ez sem talált? Ne hozzon ilyen nehéz helyzetbe, kisasszonyka... Atanázia? Anasztázia? Talán Damasa? Az sem??!! A végén még a bolondok házába kerget... Ramira? Ramóna? Anna? Margaréta? Nem, bocsásson meg, ezt már mondtam egyszer... Daria? Nem alkuszom, de úgy érzem, most már megérdemelnék egy kis segítséget... Várjon, megvan! Tudom már! Magát Amandának hívják! Nem...? Biztos benne? Igen, persze, hogy is ne volna az, elvégre a saját nevéről van szó. Szépen
