Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 7-8. szám - Javier Tomeo Az oroszlánvadász (Mester Yvonne fordítása)

29 kisasszonyka! Nem érdemes! Biztosíthatom róla, hogy eljön még a nap, amikor a férfiak is belefáradnak a harcba. Attól a perctől kezdve megvizsgálhatjuk lelki­ismeretünket, és megbánhatjuk bűneinket, míg egyszer csak üt majd az ítélet órája. Ki vagyok én? – kérdezzük majd magunktól, kétségbeesetten, azon a napon. Talán csak egy nyomorult vadász volnék, aki hasztalan kínlódik a dzsungel közepén, ahol több a vadász, mint az oroszlán? Mi értelme tovább vesztegetnem az időmet, ujjammal a ravaszon, az aranyoroszlán lépteit lesve, aki úgysem bukkan fel soha? Nem volna ideje búcsút inteni végre? Vajon nem csupán konokul halogatom a lemondás keserű, válságos pillanatát? De ön, kisasszony, talán nem is hallott még erről a bizonyos aranyoroszlánról, úgyhogy elmondanám, hogy egészen egyszerűen egy különleges oroszlánféléről van szó. Hogy világos legyek, ez az oroszlán valójá­ban nincs is aranyból, csak így különböztetjük meg jelképesen a többi oroszlán­tól – azoktól a közönséges oroszlánoktól, amelyek valójában nem is érdeklik igazán a rátermett vadászokat. Ez a kiváló vad azonban tündököl, mint a nap, a dzsungel­ben bolyong, és a farkával elsöpri önnön nyomát. A leghozzáférhetetlenebb helye­ken lakozik, és nyitott szemmel alszik. A nőstény halott kölyköt hoz a világra, ám nem törődik bele, s tovább őrzi csemetéjét három napon át. A harmadik napon megérkezik az apa, rálehel kölyke ábrázatára, és életre kelti. Hát el tudja képzelni, kisasszony, hogy ezek után egy vérbeli vadász, aki tisztában van eme oroszlán léte­zésével, beletörődik abba, hogy más oroszlánokkal csatázzék? Természetesen nem, már hogy is törődhetne bele?! Bizony engem is csak az aranyoroszlán érdekel. Sőt, még tovább megyek: minden egyes levadászott átlagoroszlán valójában csak újabb ok a csalódásra és a reményvesztésre. Igen, igen, tökéletesen igaza van: igényes ember vagyok. Mindig is ez volt a vesztem. De vigyázzon, félre ne értse a szavaimat, ez még nem azt jelenti, hogy néhanapján – ha pusztán azért is, hogy megcsiklan­dozzam a ravaszt – ne lőnék sokkal jelentéktelenebb példányokra... Azt mondja, foglyokra? Nem, nem, soha nem lőnék fogolyra, ezt a madarat meghagyom a vasár­napi vadászoknak. Most meg miért nevet, kisasszonyka? Bevallom, meglepett; nem számítottam erre a kérdésre. Elfogadom, hogy mások fogolyra vadásznak; jogában áll mindenkinek, de én akkor sem tennék ilyet. Nem, nem, mezei nyúlra sem lövök, se üregire, de még fácánra sem. Nem is szabadna ilyeneket kérdeznie, mert a végén még meg talál sérteni. Vagy kifejezetten ezért csinálja? Talán kezdem már untatni, és így akar rákényszeríteni, hogy letegyem a kagylót? Nem? Esküszik, hogy nem untatom? Hát ez csodás, nem is képzeli, hogy megnyugtattak a szavai! Mivé is lennénk, mi férfiak, ha olykor egy-egy asszony meg nem hallgatná a vallo­másainkat? Be kell vallanom, kedves barátném (könyörgöm, engedje meg, hogy így szólítsam!), hogy ebben a szent pillanatban, amint önhöz beszélek, és tudom, hogy figyelmesen hallgat, úgy érzem, mintha az ölébe hajtanám a fejem, maga pedig lágyan simogatná a homlokomat. Nem tudom, meddig terjed majd a megértése; elborzaszt a gondolat, hogy netalántán félreérti szavaimat; de be kell vallanom,

Next

/
Oldalképek
Tartalom