Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Almudena Grandes Frankenstein anyja (Dornbach Mária fordítása)
12 őket az ajtóig, én pedig titokban visszaosontam a konyhába, de apám azonnal bejött hozzám. A falnak támaszkodott, karba tette a kezét, és szótlanul bámult. Amikor fölnéztem a füzetből, mosoly bujkált a száján, de nem húzódott szélesre. Nem azt mondtam neked, hogy azért gyere ide, hogy tanulj? Aurora Rodríguez Carballeira látogatása doktor Velázquez irodájában életem egyik meghatározó emléke maradt, jóllehet akkor délelőtt még nem tudtam felmérni a hatását. Igen, tudom, azt mondtad, hogy tanuljak, ismertem el, de ahogy kinyitottam az ajtót, minden olyan furcsa volt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy hallgatózzak... Ránéztem, neheztelő kifejezést kerestem az arcán, de hiába, így bevallottam az igazságot, azt hittem, nem veszel észre. Nem téged vettelek észre, mosolyodott el végül, odajött az asztalhoz, leült a székre az enyémmel szemközt, bólintott, Gretit vettem észre. Láttam, hogy bedugja az orrát, visszakozik, körbe-körbe forog, mielőtt belép... A macskák nem dörgölőznek a levegőhöz. Attól a naptól kezdve, jóllehet éppen betöltöttem a tizenhármat, apám nem gyerekként kezelt többé. Mondd, papa, kérdezhetek valamit?, hogy létezik az, hogy ez a hölgy olyan jól beszél és olyan normálisnak néz ki... Nem annyira, szakított félbe, amikor megláttad, neked is nagyon furcsának tűnt. Igen, fogadtam el, de aztán amikor hallottam beszélni... Furcsának furcsa, de nem mindenki bolond, aki furcsa. Sok évvel később, amikor már tudtam, hogy nem kérdezhetem meg tőle, megértettem, hogy Andrés Velázqueznek tetszett a próbálkozásom, az érdeklődésem, ami arra késztetett, hogy ne fogadjak szót neki, a bátorságom, hogy elbújjak az ajtó mögött. Akkor délelőtt nemcsak hogy nem lett mérges rám, hanem felnőttként kezelt. Nem vonta kétségbe egyetlen kérdésemet se, nem tagadott meg egyetlen választ se. Rájöttem, hogy igazat mondanak a tanítványai, hogy a Madridi Központi Egyetem Pszichiátriájának a professzora az apám. .... Az volt a legfontosabb, amire apám megtanított, hogy aznap elhatároztam, pszichiáter leszek. De amikor együtt fölmentünk a lakásunkba, és ott találtuk anyámat a rádióra tapadva, még jobban érdekelt, mi a diagnózisa apámnak doña Auróráról. Nagyon keveset beszélgettem vele, mondta, még nem vagyok teljesen biztos benne, de szerintem igazi paranoia. A paranoia rendkívül titokzatos betegség, mert nem támadja meg a szellemi képességeket. A paranoiások úgy jönnek-mennek, beszélnek, sőt érvelnek, mint az egészséges emberek, jóllehet nem ugyanaz a kiindulópontjuk, mert a betegségük súlyosan torzítja a valóságot... Ekkor eszébe jutott, hány éves vagyok, felfogta, hogy túlságosan messzire ment. Azt akarom mondani, hogy látszólag normális ritmusban élik az életüket. Élhetnek egyedül, elláthatják magukat, kezelhetik a pénzüket, kapcsolatot tarthatnak másokkal, megházasodhatnak, lehet gyerekük... A hétköznapi tennivalókban nem különböz-
