Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Almudena Grandes Frankenstein anyja (Dornbach Mária fordítása)
4 Almudena Grandes Frankenstein anyja Reggelente valaki zongorázott A Szent Szív pavilonban, ahol az első osztályú ápolásban részesülő hölgyeket helyezték el, parkettások voltak a folyosók, a lakkozott tölgyfa úgy csillogott a napsütésben, akár egy égetett cukorral teli medence. Amikor először léptem rá, elbűvölt a lapok – amelyek a súlyomnak engedve megreccsentek, mielőtt visszanyerték tartásukat – káprázó felülete, észre sem vettem, hogy egy gyerekkori emléket idézett fel bennem. Anyám házának gyalult, barna padlója már nem égetett cukorra emlékeztetett. Sok idő telt el azóta, hogy utoljára lelakkozták, több, mint amennyit Spanyolországtól távol töltöttem. Tizenöt éven át igyekeztem emlékezni a színekre, a textúrákra, az elvesztett érzésekre, de amikor visszatértem, minden meglepett. A zúzmarás mezők fölötti januári nap kerekdedsége, a száraz síkságok végtelensége, a föld sivársága, a felhők formája, a tér kútjára reggelente vízért járó asszonyok sziluettje, leszegett, kendős fejük, csak az a zongora nem. Más ritmus ragadott magával, a fán kopogó lépteimé, fel sem figyeltem rá, mígnem a zene hirtelen abbamaradt, amikor egy ajtó előtt elhaladtam. Csak ekkor jutott eszembe, hol vagyok. Spanyolország nem Svájc, a spanyol rádiók nem zongorakoncerteket sugároztak déli tizenkettőkor. Egy pillanat múlva, mintegy meglepetésem igazolására, egyszerre megszólalt Ciempozuelos valamennyi harangja, hogy jelezzék, eljött az Úrangyala órája. Még nem szoktam meg azt a rituálét, déli tizenkettőkor doktor Robles és tanítványai felhagytak mindennemű foglalatosságukkal, hogy egybegyűljenek az előcsarnokban, és buzgó áhítattal imádkozzanak, egy nővér elmondott néhány bibliai verset, amire a többiek felelni látszottak. Első nap nem értettem, mi történik, beszéltem tovább, mígnem az egyik kolléga karon fogott, közben másik keze mutatóujját a szájára tapasztotta. Nem térdelt le, nem is imádkozott, de mozdulatlan maradt, összezárt lábbal, öle előtt összekulcsolt kézzel, amíg a többiek befejezték. Két nap múlva megállapítottam, hogy nem ő volt az egyedüli. Ugyanezt tette egy másik pszichiáter Robles csapatából, félbehagyta a dolgát, megjelent az előcsarnokban, összezárta a lábát, összekulcsolta a kezét, összeszorította a száját, attól fogva én is ezt tettem. De a Szent Szív folyosóján egyedül voltam, úgyhogy egy pillanatig csak hallgattam a csendet, mielőtt továbbindultam. Amikor elérkez▼ Regényrészlet
