Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Iván Alekszejevics Bunyin: Tolsztoj megszabadulása (részlet – Soproni András fordítása)
4 az egyik legfigyelemreméltóbb arcképe; ezen nagyon kevés a többivel közös vonás; ekkoriban, amikor Szevasztopolból Pétervárra érkezett, és bejutott az irodalmi körökbe, harminc felé járt, egészen egyszerű tüzér egyenruhát viselt, sovány, csontos termet, derékig látható, de sejteni lehet, hogy magas, erős és ügyes; és szép az arca, a maga kialakult katonás egyszerűségében; itt is sovány, az arccsontja kissé kiugró, csak ritkás bajusza van, melynek vége a szája sarkában lekonyul, kicsiny, okos szeme szomorún néz alulról fölfelé (a lehajtott fej miatt). Amikor nyugdíjaztatta magát, és Pétervárott és Moszkvában élt, sok időt szentelt a nagyvilági életre, a bálokra, színházakra, éjszakai dorbézolásra, piperkőc volt; itt megint belekerült abba a sávba, amelyet az ifjúkorba való átlépéskor élt át, amikor úgy gondolta, hogy az ember legfőbb erénye, ha „comme il faut”. Ebből az időszakból származó arcképét nem láttam, azt hiszem, nincs is. Van viszont arckép a következőből – az első külföldi út, a párizsi és svájci tartózkodás idejéről. Ez megint egy szép ember arcmása (bármilyen furcsán hat is ez a szó rá vonatkoztatva): az arca még mindig sovány és fiatal, bár már kis tokát eresztett; még mindig nagyon kellemes látványt nyújt fiatalságával; az alsó ajka cseppet előrebiggyed, a szeme nyugodtan, kissé kérdőn, mintegy várakozón néz, eleve bizalmatlanul, és van benne valami szomorúság. Ez után az arckép után csodálkozásra késztet svájci naplójának olvasása, ami egyik leglebilincselőbb műve: ebben a naplóban annyi a frissesség, bátorság, boldog, költői báj. Ennek az évnek a tavaszán a Genfi-tó partján ott lakott rokona, Alekszandra Andrejevna Tolsztaja, akihez ezt követően sokéves barátság fűzte; volt ott egy jókora nagyvilági orosz társaság, amelyben „mindenkit elragadott gyermeki vidámságával és állandó mulatságos húzásaival”. Miután elvált ettől a társaságtól, kéthetes gyalogtúrára indult a hegyeken át Friebourgig. „Az itteni természet csodálatosan nyugodt, harmonikus és keresztényi hatással van rám – írta indulása napján. – Az idő tiszta, az ég tündöklően kék. A Leman-tó a vitorlák és csónakok fehér és fekete pontjaival ott ragyogott csaknem három felől a szemem előtt; Genf környékén a fényes tó távolában forró levegő remegett és sötétlett, a túlsó parton meredeken emelkedett a magasba a zöld Savoya hegyvidék, a lábánál fehér házikókkal, a sziklákkal, amelyek úgy néztek ki, mint egy ódivatú ruhát viselő, hatalmas fehér asszony. A sziklák között hasadékok. Balra a rőt szőlőültetvények fölött, a gyümölcsöskertek sötétzöld sűrűjében világosan és közelien látszott Montreux a lejtő közepéhez tapadó kecses templomával; egészen a parton Villeneuve, a déli napon tündöklően ragyogó vastetőivel; a titokzatos Valais-völgy, az egymásra tornyosuló hegyekkel, a hidegfehér Chillon, közvetlenül a víz felett, és a megénekelt szigetecske, amely mesterkélten, mégis szépségesen emelkedik Villeneuve-vel szemközt. A tó vize fodrozódott, a napfény függélyesen ütközött kék felszínébe, amelyen a szétszóródott vitorlák mintha nem is mozdultak volna. Csodálatos dolog: két hónapot laktam Clarensben, ám valahányszor reggel, de még inkább alkonyatkor, ebéd után kinyitottam a spalettákat az ablakon, amelyre
