Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Zsidó Ferenc: Ló, ha nyihog
35 Hiába adták vissza a földeket, ezzel lehetőséget teremtve a vidék visszaerősödésének, az új világ kihívásai vonzóbbnak bizonyultak. Bíró János csak hümmögött, s a fiát, aki ekkoriban érettségizett, még azért is agrármérnöki egyetemre erőltette. Az mondta eléggé, mindenki kifelé kacsingat, s a földektől inkább szabadulnak az emberek, s ő se nagyon akaródzik a tehén segge mellett maradni, de Bíró János ezúttal konoknak bizonyult, azt mondta, a földeknek meglesz még az értéke, s a fia végezze csak el az agrármérnökit, utána azt kezd majd az életével, amit akar. Meg is lett mindkettő – bár az utóbbinak az apa nem örült. Ő csak túrta a földet, kúrálta az állatokat, s értetlenkedett, miért mennek oly sokan napszámosnak Magyarországra, ha ugyanazt a munkát itthon, a maguk uraként, a saját földjükön is végezhetnék. Persze tudta ő jól, a bűvös szó a forint, amit gondosan összekuporgattak a feketemunkások, hogy hónap végén, amikor a kötelező útlevél-pecsételés miatt (is) hazajöttek, lehessen lobogtatni. Igen, a kocsmában is. S nagymellűsködni. Hogy most mindenkinek én fizetek, mert annyi a pénzem, mint a pelyva. (Vagy igazából: mint békán tollú). Bíró János nem értette, mire jó ez a székelynek, honnan ez a napszámosattitűd, s hogy miért nem becsülik meg jobban, amit az őseik megszereztek. Mert mentek idegenbe dolgozni régebb is, az ő nagyapja is megjárta Amerikát az 1920-as években, de hazajött, s a pénzen földet, erdőt vásárolt. A feleségének kellett észhez térítenie, hogy ne mind fanyalogjon, búcsálódjon, s hogy más idők járnak most. Bíró Jánosnak akkor sem fért a fejébe, hogy a kollektívtől visszakapott holmit miért nem becsülik jobban az emberek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nemigen volt mit becsülni rajta. A földterületeken kívül az emberek elvileg visszakapták azokat a szerszámokat és jószágokat is, amelyekkel annak idején (elődeik) beálltak, de nagyon leromlott állapotban. Bíró János apja két tehenet, egy lovat (kettő volt, egyiket megtarthatta) s egy vetőgépet adott be a közösbe, Bíró János 1990 tavaszán visszakapott két gyengécske tinót (nyomban levágta őket, nehogy a nyakára dögöljenek); a lóállományt az 1980-as évek folyamán fölszámolták, teljesen áttértek a traktorra, így a lóvontatású szerszámokat, vetőgépeket is leselejtezték. És körülbelül ilyen arányban, ilyen minőségben kaptak vissza mások is (a földek is leromlott állapotban voltak, az erdők visszaszolgáltatása évekig elhúzódott, addig amit lehetett, kitermelt a lassan felszámolódó állami erdészeti hivatal). Hogy a kollektív három traktorával, s további gépeivel mi lett? Azokra „elővásárlási joga” volt a traktoristáknak, brigádosnak, kollektívelnöknek. Hogy ez az „elővásárlási jog” mit jelentett, nem illett firtatni, mindenesetre elhintette az elégedetlenség és irigykedés konkolyát. De aztán csakhamar napirendre tértek efölött is, a kinyíló világ annyi újdonsággal szolgált, hogy a kollektív felszámolásának anomáliái már bagatellnek számítottak. Mariska egyébként elvileg majdnem tűzközelben volt, de az idősebb és nagyobb autoritással rendelkező kollektívelnöknek és brigádosnak gondja volt arra, hogy nélküle intézzék a dolgokat, hiába volt belelátása a papírokba, kész tények elé
