Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 3. szám - Pintér Lajos: tört/én/elem

Azt a hirtelen magamban támadt gondolatomat sem osztottam meg vele, hogy ezzel együtt a legtöbb Tóth MenyhértAép is, szinte a teljes életmű, csak a múzeum raktárában vár eljövendő jobb sorsára.

2.

Amit itt elmondok, az viszont nem saját élményem, Heltai Nándortól, Kecskemét helytörténészétől hallottam egyszer elmesélni.

Talán nem hiábavaló, ha lejegyzem ide, hogy megmaradjon az idők emlékezetében.

Valamikor a óo-as évek végén vagy a 70-cs évek elején történhetett mindez, amikor még én Kecskemét városától távol, pesti egyetemistaként éltem életemet.

Heltai, aki nemcsak helytörténész, hanem művelődésszervező is volt, meghívta vendégségbe Weöres Sándort és feleségét, Károlyi Amyt.

Gondolom, túl voltak a városnézésen és az iskolai irodalmi délutánon is, és vendéglátójával a két költő ballagott a vasútállomás felé. A vonat érkezéséig még sok idejük volt, így a Rákóczi úton szép lassacskán ballagtak.

Bizonyára elhaladtak az utca főtéri sarkán ott álló Tanácsköztársaság-emlékmű előtt is, amit a köznép csak úgy nevezett, hogy Vasmarcsa.

Akkor még volt, és a Rákóczi úton volt, jobboldalt a szakszervezeti művelődési ház. Es

éppen

akkor volt a megyei képzőművészeti tárlat ebben a művelődési házban.

Idejükből tellett, hát Nándi invitálta őket, hogy nézzék még meg a kiállítást.

Bementek, körbejártak, de mindkét költő lába földbe gyökerezett egy, a kiáh lítás falán függő Diószegi BalázsAép előtt.

Álltak, és csak nézték, nézték.

Egyszerre Weöres Sándor odafordult a házigazdához, és azt mondotta neki:- Ezt megvesszük! Majd tanácstalanul, hogy mi is a teendő ebben az esetben, vendéglátójára nézett.

Vendéglátója síúögn Morogni kezdett, szaladt ide, szaladt oda, megtalálta még a kiállítás zsűrizésének jegyzőkönyvét is, rajta az árral, hogy (ha jól emlékszem) tízezer forint.

De addig sürgötuforgott, míg ki nem penderült az utcára, és legnagyobb meglepetésére és isteni csodára, ott találta az ajtóban álldogálván magát a festőt, Diószegi Balázst.

Azonnal karon fogta, és a kiállítótérbe invitálta, örömmel bemutatva őket egymásnak: a festőt és a költőházaspárt.

Immár megismerkedhettek, és személyesen is megbeszélhették a képvásárlás dolgát.- Mennyiért adod? - kérdezte a festőt Weöres Sándor. (A házigazda eközben azon morfondírozott, hogy két zseniális ember oly nagyszerű találkozása ez, hogy még az lesz a vége, Diószegi Weöres Sándornak ajándékozza a képet.)