Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 3. szám - Villányi László: Zöld villám (Kormos István emlékének)
Jékely előállt produkciójával, odaadták neki az eredeti verset, mint Kormos fordítását. Jékely olvasta, olvasta, aztán dühösen dünnyögte, „ezé a gazfickóé sokkal jobb”. Furdal a lelkiismeret, mert vétkeztem ellene, amikor Vasy Géza kérésére, miközben a monográfián dolgozott, a levéltárban megkerestem a Kormos Annára vonatkozó bejegyzést, amelyből kiderült, a második fiúgyermek szülésekor halt meg, férje neve pedig, s így Kormos Istváné is, Kops volt. A bencés gimnázium évkönyveit hiába lapoztam át, Kormos István nem volt bencés diák, pedig a Dunakapu téren megmutatta, melyik sarokerkély mögött lakott albérletben. Vétkeztem kutakodásommal, mert a költői igazság fontosabb, hitelesebb a szigorú életrajzi adatoknál, ha a versében megírta, az ő születésébe halt bele édesanyja, akkor az úgy is volt, mint ahogyan az is, hogy a bencés atyáknak köszönhette műveltségét, és hiába mondta szarkasztikus éllel Fifre úr, hogy Cécile nem volt egy szépség, én a versek által mégis gyönyörűnek képzelem a legendás múzsát. Az Erzsébet körúton, a Móra Kiadóhoz közeli könyvesboltban megvette nekem Ottlik Géza nevezetes regényét, olvashattam, Medve Gábor savanyúcukrot vesz a győri állomáson, és szétosztogatja, s ezt az epizódot szimbolikusnak éreztem, mint ami áttételesen ugyan, de egész életemre kijelöli feladatomat. Kormos István előítéletek nélküli gondolkodása, az Iskola a határon világa, majd Ottlik A másik Magyarország című esszéje segítette döntésemet, hogy a szellemi ország tevékeny részese akarok lenni, távolságot tartva mindenféle ideológiától, elvakító fanatizmustól, makacsul ragaszkodva a szellemi szabadsághoz. Milyen szerencsés voltam, amikor Kormos István egyszer csak megjelent az Ifjúsági Házban, hívott, menjek velük Mosonszentmiklósra, Móser Zoltán vár bennünket a kocsiban. így aztán láttam, hol töltögette a port a fém hőmérőtokba, később pedig Héderváron tanúja lehettem találkozásuknak gyerekkori szerelmével, a már ősz hajú Mézes Annussal. Es milyen szerencsés voltam, amikor mosolyogva újságolta, hogy Juhász Ferenc úgy gratulált neki a verseimhez, mintha a fia lennék, s felszólított: „jó formában vagy, állítsd össze a kötetedet”, mire én tiltakoztam, hiszen nincs is annyi versem, de ő biztatott, ne féljek, írok még bőven. Jókora önbizalomnövelő injekciót adott, valószínűleg a későbbi munkák esélyét láthatta. Az Alázat, Az alma íze és a többi könyveim megjelenésekor reménykedve gondoltam arra, hogy talán igazolva látná bizalmát. Harminc éven át szerkesztve a győri Műhely folyóiratot, ő volt számomra a példa, figyelme a fiatalok iránt, nem szűnő kíváncsisága, nyitottsága minden irodalmi irányzat befogadására. Többek között Várady Szabolcs, Rakovszky Zsuzsa, Nagy Gáspár, Kemsei István, Kántor Péter, Pintér Lajos első kötetét szerkesztette, érdemes belegondolni, milyen sokféle költészet született általuk. Nemes Nagy Ágnest éppúgy becsülte, mint ahogyan szerette szívbéli barátját, Nagy Lászlót, dicsérte Tandori Dezső első kötetét, és háborgott, mert méltatlan kritikát írtak Utassy József könyvéről. A párizsi éjszakában, zsebében Gauloises-zal, Fifre úr vezetett el Cormieux törzshelyéhez. A francia étlapon nem szerepelt kedvenc étele, a káposztás cvekedli, 65
