Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 1. szám - Alex Capus: A hamisító, a kémnő és a bombakonstruktőr (részletek – Tatár Sándor fordítása)

26

tyával kevesebbje van, ámde (s ez nem kevésbé volt nyilvánvaló) az atombombával visszakerülne a táblára a két bástya. S ráadásul talán még egy királynő is.

Így álltak a dolgok, amikor 1943 egy tavaszi napján Robert Oppenheimer Palo Altóba érkezett, és megkérte Felix Blochot, hogy ebben az évben is mondjon le a tengerparti nyaralásáról, s helyette menjen vele az új-mexikói sivatagba, egy semmilyen térképen föl nem tüntetett titkos helyen atombombát építeni. És nem csupán nyáron, hanem az év hátralévő részében, meghatározatlan ideig.

Nem tudjuk, mi volt erre Bloch első reakciója. Nem tudjuk, Oppenheimer az egyetemen vagy Blochék otthonában, az Emerson Roadon adta-e elő a kérését, és hogy a találkozóra reggel, délután vagy este került-e sor. Nem tudjuk, jelen volt-e Felix hitvese, Lore, ahogyan azt sem, hogy az ikrek ébren voltak-e még vagy már aludtak. Nem tudjuk, a kertben, a verandán, avagy bent a házban folyt-e le a beszélgetés, vagy sétára indult-e a két fizikuskolléga, hogy ne kelljen illetéktelen fülektől tartaniuk.

Azt sem tudni, hosszú vagy rövid beszélgetés volt-e, szűkszavú férfidialógus, avagy két tudós szenvedélyes vitája tudományuk legmélyebb értelméről és rendeltetéséről. Semmit nem tudunk erről a beszélgetésről, holott ennél fontosabb és súlyosabb eszmecsere bizonyosan nem volt Bloch egész életében, hiszen ott és akkor kötelező érvényű választ kellett találnia arra a kérdésre, vállalni tudja-e – igen vagy nem – saját lelkiismerete előtt, hogy a szabadság, az emberiesség és a világbéke szolgálatában ne csak elméleti vizsgálódások tárgyává tegye az emberi történelem legfélelmetesebb gyilkológépezetének megkonstruálhatóságát, hanem valóban megtervezze azt, továbbá, hogy európai zsidóként jogosult, netán egyenesen köteles-e – igen vagy nem – minden rendelkezésére álló eszközzel megakadályozni a nácik által folyamatosan elkövetett népirtást; még akkor is, ha e megakadályozás módja egy olyan tömegpusztító fegyver megalkotása, amely a maga áldozatok közt nem válogató hatékonyságában sokszorosan túltesz Fritz Habernek az első világháborúban alkalmazott mérges gázán.

Minderről semmit sem tudunk, minthogy Felix Bloch több ezer oldalt kitevő hátrahagyott írásaiban egyetlen szóval sem említi ezt a lelkiismereti dilemmát. Tanulmányaiban, cikkeiben, leveleiben és feljegyzéseiben, amelyeket gondosan rendezve a Stanford Libraryben hagyományozott az utókorra, sehol nem ejt egyetlen szót sem az atombombáról. Olyan szigorú következetességgel kerüli ezt a témát – e következetesség láttán kísértést érzünk a feltételezésre, hogy az anyagból gondosan kiszelektált minden erre vonatkozó papírt –, hogy az egész írásos hagyatékban még Oppenhemier neve sem fordul elő, noha ő tíz éven át Bloch legközelebbi barátja és tudományos bizalmasa volt.

A beszélgetés legfontosabb mozzanatai mégis nagy biztonsággal rekonstruálhatók: először is, hogy a beszélgetésre valóban sor került, másodszor, hogy Felix Bloch mindkét fölmerült lelkiismereti kérdésére igennel válaszolt. S ha netán azon