Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 2. szám - Veréb Arnika: A felfedés lehetetlensége (Arcképleírások Szentkuthy Miklós Szent Orpheus Breviáriumában)
„A soványságon belül ez a tér'bőség: ez a testi test. Egészen vékony ajkak, de mozgékonyak, szinte a levegőben tekeregnek, mert mind a hideg műfogsortól (mely kissé túl van méretezve ehhez a szájhoz), mind a környéki fehér bőröktől és csirke-csontoktói szigetelve vannak. A/első-ajak közepén/eltűnő kis csúcs tud képződni, majdnem mint a csiga pálca-szeme...” (363., kiemelés V.A.) Az idézetben található nyelvi megoldások, mint például a figura etymologica (testi test) vagy az alliteráció (leginkább a záró mondatban) elemelik a szöveget saját jelentésétől, így képezve meg a csúf esztétikáját. A mozgással, tekergéssel azono' sított száj is jelentős távolságot vesz fel a kép eredeti jelentésétől (vékony ajkak), ezt a távolságot mélyíti a csirkc'csonttal azonosított arccsont, illetve a csigaszem' ként ívelő ajakcsúcs. Hogy a szövegrész minden iróniája ellenére mégis a „szépség” leírásként működik, azt ezek az eszközök, illetve az elemeit, passzív mondatszer' kesztés konstruálja. A leírások lényegfeltáró igénye a gyomor megpillantásához hasonlóan egyszerre fed fel csúf és szép attribútumokat, azzal a leíró eljárással is játszva, hogy a túlzott nagyítás nyomán ez a két véglet óhatatlanul is egymásba ér, szomszédossá lesz. Héloise haja esetében a közvetlen leírásnál meghatározóbbak a leíró előkelte' vései és asszociációi, amelyek nem tartozhatnak a történelmi személyként értett Abélardhoz. Az alábbi idézetben megfigyelhető az elbeszélő nézőpontjának a szc' replői leírásra gyakorolt hatása. Az elemelésnek különféle szintjei találhatók meg a következő két mondatban: „az egész frizura éppen csak valami minimum; a nyak táján az apród' paróka (én az igazi hajat is, nem tudom, mért, mindig csak mint parókát tudom felfogni) [...] Ilyenkor a dekadens pompéji festők képzelt modelljei jutnak eszembe, századvégi impresszionisták pasztelkkontyai” (102., kiérné' lés V.Á.) A leíró parókaként azonosítja Héloise haját, majd a zárójeles kiszólásban saját észlelése (amely nem egyezik a fokalizált tárggyal) felülírja ennek igazságtartal' mát, leválasztva a nő testéről a haját. A leíró a saját választását (paróka) illeszti rá a fokalizált tárgyra (haj) és mindennek önkényes voltát helyezi a középpont' ba. Hasonló eljárás a dekadens pompeji festők és a századvégi impresszionisták anakronisztikus említése is (lévén Abélard és nem az elbeszélő a leíró). A kiemelt szövegrész utolsó jelentékeny pontja a „képzelt” jelző. A fikció szerint Abélard napi kapcsolatot tart fenn Héloise'Zal, arcképét egy-egy találkozásuk jelenetével is illusztrálja. A haj leírásánál azonban nemcsak a haj anyaga változik a leíró széni' léletén keresztül mesterségessé. A pompéji festők hasonlatban Héloise a festők fiktív modelljeihez válik hasonlatossá, nem magukhoz az elkészült képekhez, avagy létező modellekhez. Az arcképek és tárgyuk közti kapcsolat bizonytalanul csúszkál 57
